Az 1980-as évek második felére a globalizálódó kapitalizmus, a fejlett nyugati világ egyre nyomasztóbb gazdasági fölénybe került a Nyugaton kommunizmusnak, Keleten „létező szocializmusnak” nevezett diktatórikus államszocializmussal szemben. Ennek ellenére jószerivel senki nem számított a szovjet tábor gyors felbomlására, a kétpólusú világrend megszűnésére. A világgazdasági átalakulásban egyre inkább a neokonzervatív liberális gazdaságpolitikai doktrína vált uralkodóvá, amelynek elveit a nagy nemzetközi szervezetek, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap is mintegy normává tették az adósságválságba került országok megsegítésének feltételeként.

A világpolitikában lezajlott hatalmas átalakulás megértéséhez tehát a globalizációs folyamat ad megfelelő értelmezési keretet. Ennek a folyamatnak volt fontos és aktív tényezője a Magyarországon és az egész közép- és kelet-európai térségben végbement átalakulás. Az 1988-1990-es évek Magyarországot időlegesen a világpolitika számottevő tényezőjévé tették, lévén a nála is fontosabb Lengyelországgal együtt a rendszerváltásokhoz vezető reformok, majd a békés átmenet „éllovas” országa volt. Nem volt eleve elrendelt, hogy a két világrendszer közötti hatékonysági verseny eldőlte után erőszak nélkül bomoljon fel a kétpólusú világrend. A nagyhatalmak közötti viszonyok, a Szovjetunióbeli események alapvetően határozták meg Kelet-Közép-Európa sorsát. A szovjet politikai változások nélkül a valójában „fenntarthatatlan” állapot még jó ideig fennmaradhatott volna.

Két tényezője volt tehát a rendszerváltáshoz vezető magyarországi folyamat elindulásának: egyfelől a rendszer súlyosbodó – gazdasági eredetű, de hamarosan legitimációs krízissé terebélyesedő – válságának ténye és az ebből fakadó lépéskényszernek a belátása, másfelől a Szovjetunióban Mihail Gorbacsov élre kerülésével megkezdett reformok nyitotta új lehetőségek felismerése. Gorbacsov a szovjet rendszer és a birodalom megmentésének, hatékonyabbá tételének szándékával fogott a reformokba.

Abban, hogy a 80-as évek végére az adósságcsapdába került Magyarországon a gazdasági válság rendszerlegitimációs válsággá alakult, nem csupán a válság mélységének volt szerepe, hanem a nemzetközi gazdasági és politikai körülmények alakulásának is. A nyugati gazdasági függés egyre erősebb lett, miután az ugyancsak bajba jutott Szovjetuniótól nem érkezhetett segítség, s a KGST kereteiben megvalósuló gazdasági integráció problémái is egyre jobban kiütköztek. Ugyanakkor a Moszkvától való politikai függés Gorbacsov új kurzusa időszakában egyre lazább lett. A kettős függés tényezői közötti arányeltoldás a nemzetközi kapcsolatok alakulásában is megmutatkozott, és ez új esélyt nyitott Magyarország számára egy új reformkurzus előtt.

Az uralkodó pártban az MSZMP főtitkárát, Kádár Jánost leváltó reformerek felismerték, hogy csak a rendszer megújítását célzó radikális reform ideológiája tölthet be legitimációs funkciót, amely az adott helyzetben csakis demokratizáló és liberalizáló irányultságú lehetett. A pártállami hatalom legitimációs válságát ugyanis több tényező együttesen okozta. Fenntarthatatlan volt a szocialista rendszer „történelmi felsőbbrendűségének” ideológiai legitimációs tézise, ezt le kellett cserélni a rendszer megújítását célzó, a fejlett világhoz való felzárkózással kecsegtető elképzeléssel. Megszűntek a kádári „gulyáskommunizmus” alapjai, a rendszer jóléti legitimációjának esélye kútba esett, miután az erre irányuló, 1985-ben kezdett kísérlet csak az adósságcsapda bezárulását eredményezte. A szovjetunióbeli változások megszüntették a korábbi legitimációnak azt az elemét is, amely Kádár „kikacsintásában” mutatkozott meg, jelezvén: mi többet is tennénk, de vannak külső korlátaink. Megváltozott a viszonyítási alap: a kádári „gulyáskommunizmus”, a „legvidámabb barakk” addig a szovjet blokk országainak helyzetéhez képest mutatott pozitív képet; a 80-as évek végére viszont már a fejlett Nyugat fogyasztói társadalma lett a választhatónak tűnő minta.

Újabb nyugati hitelek nélkül a rendszer finanszírozhatatlan volt, a hitelek feltételei azonban egyre keményebbeklettek, a magyar gazdaság a régi szerkezetben, piacgazdasági fordulat nélkül nem tudta teljesíteni a kritériumokat. A nyugati befolyás kiterjesztésének leghatékonyabb eszköze gazdasági jellegű volt, és elsősorban a nemzetközi pénzügyi szervezetek közvetítették az eladósodott országok meghitelezésének feltételeként azt a stratégiát, amely a liberalizálás, dereguláció, privatizálás „szenthárom­ságán” – vagyis az ún. washingtoni konszenzuson alapult. Új Marshall-tervet, de adósságkönnyítést sem kínált a Nyugat. Azzal bíztatta a reformereket, hogy országaik bejuthatnak az Európai Közösségbe és a nagy nemzetközi intézményekbe, ha magukévá teszik a nyugati normákat.

A nyugati függést a Szovjetunió gazdaságilag nem tudta kompenzálni, így szabadjára engedte a külgazdasági orientációváltást. Gorbacsov a „közös európai ház” meghirdetésével maga is a külkapcsolatok lényegi átalakítására törekedett, így megelégedett azzal, hogy figyelmeztette a Nyugat felé forduló lengyeleket és magyarokat a rendszer eró­ziójának veszélyére és a szövetségi rendszer fenntartásának igényére. A Brezsnyev-doktrína „lebegtetésével” igyekezett fékezni és a rendszer keretei között tartani a változásokat. Fő szempontja a térségi stabilitás fennmaradása volt, hiszen egy konfliktus a szovjet peresztrojka (átépítés) és a glasznoszty (nyíltság) reformpolitikájának is véget vethetett volna.

A nyugati hatalmak vezetői sem gondolták, hogy a kétpólusú világrend egyszeriben felszámolható. Nagy kockázattal járt volna egy nyíltan offenzív külpolitika a kelet-európai rezsimek megingatására. Az Egyesült Államok és Nyugat-Európa vezető politikusai a reformok éllovasait, Lengyelországot és Magyarországot kitüntetett figyelemben részesítették, de a fokozatos, békés átalakulást bátorították, hogy ne provokálják Moszkvát. Az európaiak különösen nem kívánták ösztönözni a status quo megbontását, óvatos haladásra intették a magyar vezetőket.

A kemény reformdiktatúra kínai típusú útja itt nem volt járható. Demokratizálás nélkül a magyarok aligha fogadták volna el a nehezülő életfeltételeket. Nem lett volna felkelthető a remény, hogy a nyugati nyitás, a piacgazdaság és a demokrácia bevezetése majd megoldja a szaporodó társadalmi problémákat. A Nyugat legfőbb vonzereje a jóléti állam és a fogyasztói társadalom volt, miközben Magyarországon a „koraszülött jóléti állam” lebontása került napirendre.

1988–1989-ben a külpolitika a magyar kormány „sikerágazata” lett, köszönhetően az orientációváltásnak. A változások éllovasai, Lengyelország és Magyarország egyszerre lehettek a Szovjetunió szövetségesei külpolitikai törekvéseiben, és számíthattak a Nyugat pártfogására. Grósz Károly, majd Németh Miklós kormánya idején felgyorsult a világgazdasági folyamatokba való betagozódás belső feltételeinek kialakítása. Világútlevelet kaptak a magyar állampolgárok, lebontották a vasfüggönyt (a műszaki határzárat), megkezdték a szovjet csapatok kivonását. Rendezték a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, Dél-Koreával és a Vatikánnal. Vállalták a konfliktusokat is a változásokat ellenző kommunista vezetőkkel. A folyamat csúcspontja a határnyitás volt a keletnémet menekültek előtt 1989 szeptemberében, amely az egész térségben felgyorsította az átalakulás folyamatát, hozzájárult a döntő fordulathoz az 1945 utáni Európa legneuralgikusabb problémájában, a németkérdésben. Ezt követően Magyarország „élharcos” szerepére a Nyugatnak már nem volt szüksége, de még jó ideig méltányolták tetteit, az átalakítás korábbi kezdetéből származtak komparatív előnyök.

2. Válságkezeléstől rendszerváltásig

Az államszocializmus bomlása és az új kibontakozása egymásba fonódott, ez adja a kulcsot a rendszerváltás békés, koordinált jellegének megértéséhez. Kádár János 1988. májusi leváltása után a válságba jutott rendszer reformok útján való megmentésének „modellváltó” kísérlete gyorsította fel a rendszer­váltást eredményező folyamatot, amelybe a kései kádárizmus reformerei mintegy belesodródtak, felismerve az elkerülhetetlent. A kiindulópontot az jelentette, hogy a válság legyűrése csak átfogó, legalább „modellváltást” eredményező reformok útján érhet el tartós sikert. Az erózió gyorsulásának mélyebb oka az volt, hogy a globalizáció teremtette kihívásokra a rendszer saját logikáján belül nem volt érvényes válasz. Menet közben derült ki, hogy a rendszer megmentésére irányuló reformok felgyorsítják a bomlást. A Kádár utáni reformerek először egy új típusú szocializmusmodell kiépítésnek igényével léptek fel. Valójában azonban minden tényleges reformlépés a piacosítás és a demokratikus jogállam irányába mutatott.

Négy egymásba fonódó projektje volt a 88-as pártértekezletet követő modellváltó reformnak. 1) A gazdaság liberalizálása (szigorú pénzügyi és költségvetési politika, piacosítás, a fölöslegesen megkötő szabályok leépítése, privatizálás). Világossá vált, hogy nem lehet egyszerre érvényesíteni liberalizált gazdaságpolitikát és korábbi paternalista, túlzott állami elosztásra alapuló társadalom­politikát. Az új gazdasági stratégia valódi áru-, pénz-, tőke- és munkaerőpiac kiépítését, a tényleges verseny feltételeinek megteremtését, az állam közvetlenül beavatkozó gazdasági szerepének csökkentését célozta. Az elengedhetetlen szerkezetváltást csak külső forrásból, nyugati tőkebevonással lehetett finanszírozni, ez pedig a tulajdonviszonyok változását is megkívánta.

2) A gazdasági reformok végrehajtása feltételezte a külpolitikában és külgazdaságban végrehajtott orientációváltást. A Nyugati hitelek és a működő tőke bevonásának szükséglete azt eredményezte, hogy a vezetőknek Nyugaton nyitottságot sugalló, a keleti partnerekkel határozottabb érdekérvényesítő tárgyalási pozíciót kellett elfoglalniuk. A nyugati külkapcsolatok javításához hozzá tartozott, hogy javult a készség az emberi és politikai szabadságjogok érvényesítésére.

3) A pártállam jogállamosítása, a rendszer korlátozott demokratizálása volt a harmadik fő eleme a koncepciónak. Nem a polgári demokráciához átvezető folyamatot kívánták elindítani, hanem szilárd intézményi struktúrát és jogszabályi hátteret akartak teremteni egy új szocializmusmodellhez. Mindazonáltal a politikai intézményrendszerben, a közjogi berendezkedés lényeges elemiben fontos változásokat előrevetítő törvényelőkészítő munka kezdődött.

4) A demokratizáláshoz kapcsolódott a szocialista pluralizmus bevezetésének terve. Különös pluralizmus-elképzelés volt ez, hiszen az egypártrendszert nem akarták feladni. Az érdektagoltság nem pártjellegű kifejeződésének formáit, a különféle társadalmi szervezeteket akarták becsatornázni az érdekegyeztetés rendszerébe. Így akarták gátolni, hogy az érdekkonfliktusok éles összeütközésekhez vezessenek. A szerveződő ellenzéki szervezetek közül csak azok legális működését kívánták elismerni, amelyek elfogadják az állampárt vezető szerepét, a szocializmus alkotmányos rendjét.

A reformok liberalizáló-demokratizáló iránya tehát egyértelmű volt, de a lényeg mégiscsak az volt, hogy az MSZMP reformista vezetői is korlátokat szabjanak a rendszer megváltozása előtt. Nem is tettek volna további lépéseket a nyíltan szerveződő ellenzék fellépése nélkül, amely mögött érzékelhetően erősödött a társadalmi támogatás. Végül az MSZMP-n belül is reformkörökbe kezdtek tömörülni a továbblépést sürgetők Már 1988 végére kiderült, hogy a Grósz Károly pártfőtitkár-miniszterelnök vezetése alatt megkezdett modellváltó reformfolyamatot nem képesek a tervezett mederben tartani. Grósz Károly a kormányfői tisztséget átadta Németh Miklósnak, ő maga pedig nevezetes, a „fehérterror” veszélyével riogató beszédével megpróbált gátat vetni a hatalom eróziójának, de inkább ellenkező hatást ért el vele. 1988–89 fordulóján, sokadik súlyos megszorító intézkedésekkel a háttérben sor került az akkor már de facto létező többpártrendszer elismerésére, a szabad választásokon alapuló parlamentáris rendszer kialakításának elfogadására. Egyidejűleg összeomlott a kádári rendszer utolsó ideologikus legitimációs pillére: 1956 ellenforradalommá minősítése. A pártvezetés belátta, hogy nincs hová visszafordulni. A lengyelországi fejlemények, a hatalom és az ellenzék átfogó tárgyalásainak megkezdése is jelezte: a Szovjetunió nem áll ellent a változásoknak, a belpolitikai viszonyok pedig elkerülhetetlenné teszik a megegyezés kísérletét. Az MSZMP vezetése természetesen nem tett le a hatalom megtartásáról, arról, hogy saját tervei alapján vezényelje a közjogi és piacgazdasági átalakítást, de belátta: domináns erőként egy számára kedvező koalíció élén őrizheti meg befolyását.

3. Atársadalom és a politika a rendszerváltás idején

A rendszerváltás időszakában független szervezetek, majd rendszerváltó pártok sokasága jött létre, ezek azonban a magyar társadalom töredékét fogták át, a legjobb esetben is néhány tízezer főt tudtak soraikban. Ez pedig elenyészőnek tűnhetett a mintegy hétszázezres MSZMP-tagsághoz képest, még ha tekintetbe vesszük is az állampárt egyre súlyosbodó belső megosztottságát. A reformista arculatú, majd a rendszerváltást elfogadó MSZMP egészen 1989. októberi megszűnéséig megőrizte magas támogatottságát, sőt az 1989. november végi négyigenes népszavazásig úgy tűnt, az utód Magyar Szocialista Párt is megkerülhetetlen lesz a szabad választások utáni kormányalakítás során.

A „csendes többség” ugyan nem lépett aktívan a politizálás színterére, de nyilvánvaló volt elégedetlensége a fennálló viszonyokkal. A gazdasági válság és az egyre drasztikusabb megszorítások mégsem eredményeztek a lengyelországihoz hasonló nagy tiltakozó mozgalmakat, sztrájkokat. Az új szakszervezetek sem vonzottak nagy tömegeket. Minden felmérés azt igazolta, hogy csakis egy békés átmenetnek van támogatottsága, a radikális szervezetek – mint pl. a forradalmi retorikával fellépő Magyar Október Párt – ismertségük ellenére marginalizálódtak.

Voltak felszabadító hatású nagy tömegdemonstrációk, ám ezekből tényleg nem származtak az átmenet jellegét meghatározó társadalmi tömegmozgalmak. 1988-ban még nem a rezsimváltást közvetlenül szorgalmazó tüntetések vonzottak nagy tömegeket, hanem a Bős-Nagymaros Vízlépcső megépítése, vagy a romániai falurombolás elleni tiltakozások. 1989-ben, amikor már nyíltan megfogalmazhatók voltak a rendszerváltás céljai, március 15-én, illetve a június 16-i Nagy Imre-temetésen nyilvánult meg, hogy a társadalom aktívan politizáló része a korlátok nélküli demokratikus átalakulást támogatja. A legnagyobb „népmozgalom” az ausztriai bevásárló turizmus volt, és ez figyelmeztető jel volt, vagy az lehetett volna. Ebből látszott, hogy az emberek a rendszerváltástól elsősorban helyzetük jobbra fordulását, a Nyugathoz való felzárkózást remélik, a fenyegető társadalmi bajokra gyógyírként a szociális piacgazdaság és a jóléti állam zökkenőmentes „bevezetését”. A válság nyomán növekvő nehézségek miatt egyszerre voltak jelen illúziók és aggodalmak.

A hatalom szándékai ellenére 1988 végére tagadhatatlan volt a többpártrendszer léte. A közvélemény-kutatások megmutatták, hogy az ellenzéki szervezetek együttes támogatottsága felülmúlja az MSZMP-ét, legitimitásukat azonban csak szabad választások révén szerezhették meg. A pártrendszer formálódása arra utalt, mintha a társadalom politikai tagoltsága máris a nyugat-európai képletet idézte volna. Két párttípus jelent meg: a Kádár-kori ellenzékiség különféle formáiból kinövő rendszerváltó szervezetek (Magyar Demokrata Fórum, Szabad Demokraták Szövetsége, Fiatal Demokraták Szövetsége), illetve az 1945 utáni években létezett „történelmi pártok” utódai (Független Kisgazdapárt, Szociáldemokrata Párt, Kereszténydemokrata Néppárt, Magyar Néppárt stb.). A kialakuló pártszerkezet nagyjából leképezte a rendszerváltó periódus eszmei-politikai irányzatait, de a pártoknak nem volt idejük gyökeret ereszteni a társadalom szövetében. A történelmi pártok a hagyományok erejére támaszkodtak. A szerves rendszerváltó pártok közül a Fidesz generációs alapon szerveződött. A két domináns ellenzéki párt, az MDF és a Szabad Kezdeményezések Hálózatából kinövő SZDSZ eredetileg valamiféle ernyőszervezetként, sokféle nézetet, értéket és érdeket összefogó csoportosulásként indult, éppen annak érdekében, hogy fórumot és cselekvési teret adjon a társadalomban kibomló törekvéseknek. A felgyorsuló rendszerváltó folyamat azonban megkívánta, hogy világosabb arculattal és határozott programmal pályázzanak társadalmi támogatottságra. Az állampárt belső tagoltsága is megmutatkozott, az MSZMP valójában nem azonos nézeteket valló, inkább különböző nézeteket elhallgató emberek szervezete volt, 1989 elejétől az ellentétek kiéleződtek, csak idő kérdése volt a szakítás.

A rendszerváltás jellegét is nagyban meghatározta, hogy feltételei nem szerves fejlődés révén jöttek létre a magyar társadalomban, hanem a világfolyamatok teremtették meg a lehetőségét. Mind az új politikai-közjogi berendezkedést, mind a gazdasági rendszert tekintve szükségképpen liberális irányú volt az átalakítás. A rendszerváltás adekvát programját ennek megfelelően a rendszerváltó liberalizmus képviselte, amely együtt tartalmazta a gazdasági neoliberalizmus, a demokratikus-liberális jogállam közjogi koncepciója, illetve az emberjogi és szociális irányultságú liberális irányzatok követelményeit. Ugyanakkor feszültséget keltett az az ellentmondás, amely a rendszerváltó program érvényessége és a társadalom többségének beállítottsága, várakozásai között húzódott. A liberálisok nem tagadták a soron lévő válságkezelés és a nyugatos modernizáció rövid távú negatív társadalmi következményeit, ám az általuk szorgalmazott rendszerváltás hiánya esetén a fejlődésből való kirekesztődés, a felzárkózás elmaradás veszélyére figyelmeztettek. Nem fájdalommentes átmenetet ígértek, hanem a gyors és radikális átalakítást szorgalmazták. A rendszerváltó liberalizmus erejét a globalizációs folyamat sodrása és a hozzá kapcsolódó gazdasági érdekek adták, gyöngéje viszont az volt, hogy polgári fejlődés híján nem alakulhattak ki szerves módon a liberalizmusnak erős társadalmi gyökerei. A liberális pártok a rendszerváltás vezéreszméjét képviselték, de nem tudtak domináns politikai erővé nőni.

Nagyobb társadalmi bázisa olyan politikai erőnek lehetett, amelyik több reményt és érzelmi azonosulást kínált, a nemzeti hagyományokra támaszkodott, s kevésbé zaklatta fel radikális gazdasági-társadalmi változásokkal az új elitet is gyanakodva fogadó embereket. A hagyományok és a nyugatos fejlődés perspektívái azonban ellentmondásokat tartalmaztak, amelyekből éles politikai viszályok származtak, s elmélyítették a kezdettől meglévő törésvonalat.

Az átmenet idején a legnagyobb támogatottságú ellenzéki szervezet az MDF volt. Vezetőségét a harmadikutas nemzeti radikálisok uralták, akik kezdetben a „sem az ellenzéki, sem a kormánypárti” önmeghatározást választották, és programjukat a nemzeti újjáépítés erkölcsi meghatározottságú parancsából vezették le. A mozgalom csak úgy léphetett fel az elnyomott nép autentikus képviselőjeként, ha riválisainál magasabb rendű moralitást tulajdonít magának, amely öntudat a nemzet hiteles képviseletén alapul. Szövetséget eredetileg az állampártban növekvő befolyást szerző Pozsgay Imrével és népi-nemzeti körével terveztek, hasonlóan más, magukat a „nemzeti oldalhoz” soroló szervezetekhez. A nemzeti radikalizmus kibontakozását a bizonytalan belpolitikai viszonyok mellett az is korlátozta, hogy fenntartásaik ellenére nem utasíthatták el a napirenden lévő gazdasági reformokat. A jogállam, parlamenti demokrácia közjogi rendszerének liberális elveket követő megteremtésével szemben sem lehettek releváns kifogásaik. Az MDF első gazdasági programját részint a harmadikutas elképzelések befolyásolták, részint a nyugati szociális piacgazdaság mintája, amely bevezetésének belső feltételei azonban hiányoztak, ráadásul a világban zajló folyamatokhoz sem volt illeszthető. Sem a „nemzetalkotó középosztály” megteremté­sének, sem a szegénység felszámolásának nem tudták megjelölni a feltételeit és a forrásait. Az MDF nemzeti elkötelezettségével, biztonságos átmenetet ígérő programjával, mértékletességével, a baloldal iránt is jó ideig nyitottságot sugalló magatartásával nagy gyűjtőpárttá vált, esélyeit növelte, hogy szövetségesekre talált az olyan történelmi pártokban, mint a föld-reprivatizáció követelésével fellépő FKGP és a politikai katolicizmust újjáélesztő KDNP. Antall József elnökké választása után az MDF-et három irányzat összefonódó egységeként értelmezte, s arra törekedett, hogy elindítsa a liberális alapelveket is magában foglaló nyugat-európai kereszténydemokrata-konzervatív párttá válás felé. Az MDF sokféle szándéknak és reménynek adott otthont, amely a választási győzelemhez vezetett, de ez a sokféleség veszélyeket is rejtett a kormányzásra. Az MDF-et támogatóinak nagy része a kormányzásra legtöbb eséllyel pályázó, mérsékelt rendszerváltó erőként választotta, amelyik szem előtt tartja a nemzeti érdekeket és a társadalom tűrőképességét. A valós lehetőségek és a választói várakozások ellentmondása kezdettől magában rejtette az ellentétek kiéleződését.

Az 1990-es választásokra széttöredezett baloldal veresége nem a baloldali mentalitású választópolgárok hiányára utalt, hanem a teljes rendszerváltás igényére. Az állampárt megszüntetése és utódjaként az MSZP megalakítása idején, 1989 októberében még úgy tűnt, hogy a szocialisták a kormányalakítás megkerülhetetlen tényezői lesznek, de a „négyigenes” népszavazás eredménye, s az akkor kibontakozó radikális antikommunista kampány hatására esélyeik rohamosan hanyatlottak, végül a talpon maradást is sikerként kellett elkönyvelniük. A rendszerváltó erők körében természetes követelményként jelent meg, hogy a bukott hatalom örökösei, az utódpártok történelmi vereséget szenvedve szoruljanak félre. A baloldal domináns szerepére pályázó szociáldemokraták azonban súlyos hibáik és belharcaik nyomán kudarcot vallottak, a kommunisták által újraszervezett MSZMP sem jutott be a parlamentbe, így az MSZP-nek módja nyílott az átalakulásra és a baloldali gyűjtőpárt szerep betöltésére, miközben az utódpárti megítélés bélyegét nem tudta letörölni magáról.

4. Koordinált átmenet – tárgyalásos rendszerváltás

Az utolsó rendi országgyűlés analógiáját szokás alkalmazni arra a jelenségre, hogy a pártállami parlament szavazta meg az új rendszer sarkalatos törvényeit, fogadta el a Magyar Köztársaság alkotmányát. Többféle fogalomalkotási kísérlet volt a tárgyalásos rendszerváltás leírására, mint mondjuk az „alkotmányos forradalom”, a „kialkudott forradalom” (Tőkés Rudolf) vagy a „refolúció” (Timothy Garton Ash). Kis János a „koordinált átmenet” fogalmát vezette be annak a folyamatnak a jelzésére, amelyben „az átalakulást legitimációs válság indítja el, de a koordináció mégis fennmarad, és megőrződik a jogrend hatálya, csakhogy nem az intézményes hatalom autoritása tartja fenn, hanem az intézményeken belüli és az intézményeken kívüli erők közötti együttműködés”.

A köztársaság tárgyalásos úton való létrehozásának folyamatában a régi rend legitimációs válsága a kiindulópont, hiszen a radikális reform is ennek felismeréséből indult ki, a szerveződő ellenzék pedig eleve illegitimnek ítélte az egypártrendszerű diktatúrát annak egyre „puhább” formájában is. A magyar társadalom óriási többsége jól érzékelhetően ódzkodott a felfordulást jelentő forradalmi megoldástól, amíg esélyét látta a békés átmenetnek. 1989 tavaszára legitimációs patthelyzet alakult ki, hatalmi vákuum azonban nem keletkezett. Fordulópontot jelentett az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) megalakítása, amely megkerülhetetlen, egyenrangúságot kivívó tárgyalópartnerré tette az ellenzéki szervezeteket és megteremtette a konszenzusos átmenet lehetőségét. Az MSZMP így nem tudta eredeti tervei szerint – a megosztott ellenzékkel folytatott, semmire sem kötelező szelektív konzultációk árán – keresztülvinni saját törvényhozási és alkotmányozási elképzeléseit. A lengyelországi kerekasztal-tárgyalásoktól eltérően Magyarországon az uralkodó párt nem kívánta a szabad választások eredményétől függetlenül eleve biztosítani a maga számára a hatalom meghatározott részét, bízott támogatottsága megőrzésében, az egyenlőtlen lehetőségek kihasználásában.

Az EKA koncepciója szerint viszont az átmenet szabályozása, a szabad választások feltételei teljességének, a demokratikus jogállami működés alapjainak a létrehozása lehetett csak a tárgyalások feladata. Abból indult ki, hogy az elérendő cél legitimálja a tárgyalásokat, ha már a résztvevők legitimitása kétséges is. Ennek megfelelően kezdetben elutasították az alkotmányozás napirendre tűzését, amelyet az MSZMP szorgalmazott, arra utalva, hogy az új köztársaság fundamentumát lefektető alkotmányt csak a szabadon választott, legitim parlament hozhatja létre. Kizárólag a szabad választásokat megalapozó sarkalatos törvények konszenzusos elfogadását kívánták elérni. Miután azonban az MSZMP ragaszkodott az alkotmány kérdéseinek napirendre tűzéséhez, az ellenzék komolyan vette feladatát, és sikerrel törekedett arra, hogy az európai demokratikus normáknak megfelelő, egy demokratikus köztársaság létrehozására alkalmas törvényszöveg szülessen. Tartalmilag igen, de formálisan nem lett új alkotmány, hiszen abból indultak ki, hogy a végleges alkotmány jóváhagyására csak a szabadon választott parlament lehet felhatalmazva. A tárgyalásos átmenet nyomán így végül előbb jött létre a demokratikus köztársaság, mint a szabad választásokkal a legitim helyzet, amely visszaigazolta a tárgyalásokkal létrejött változások eredményeit.

A rendszerváltás a pártállami rezsim megszüntetésével egyidejűleg új, alkotmányos közjogi helyzetet teremtett, létrehozta a harmadik Magyar Köztársaságot, ezzel lehetőséget adott a többpárti demokrácia, a jogállam kiteljesítésére, a piacgazdaság és a polgári társadalom kialakulására, valamint utat nyitott az euro-atlanti integráció előtt.

Ajánlott irodalom

Andor László: Eltévedt éllovas.Siker és kudarc a rendszerváltó gazdaságpolitikában. Budapest, Napvilág Kiadó, 2010.

Antall József: Modell és valóság. I–II. köt. Budapest, Athenaeum, 1994.

Benkő Péter: A Független Kisgazdapárt (1988–2000). Budapest, Villányi Úti Könyvek, , 2000,

Beszélő Összkiadás. I–III.. kötet. Sajtó alá rend. Havas Fanny. AB-Beszélő Kiadó, 1992.

Bihari Mihály: Reform és demokrácia – válság és kibontakozás. Budapest, Eötvös Kiadó, 1990.

Bozóki András: Konfrontáció és konszenzus. A demokratizálás stratégiai. Szombathely, Savaria University Press, 1995.

Bozóki András: Politikai pluralizmus Magyarországon 1987–2002. Budapest, Századvég, 2003.

Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék (1968–1988). [I–III. köt.] [I.] Monográfia. [II.]Dokumentumok. [III.]Interjúk. Budapest, T-Twins Kiadó, 1995.

Debreczeni József: A miniszterelnök. Antall József és a rendszerváltozás. Budapest, Osiris, 1998.

Debreczeni József: Orbán Viktor. Budapest, Osiris, 2002.

Elek István: Rendszerváltoztatók húsz év után. Budapest, Heti Válasz, 2009.

Fordulat és reform. [Írta: Antal László – Bokros Lajos – Csillag István – Lengyel László – Matolcsy György.] Medvetánc, 1987/2. Melléklet.

Fricz Tamás: A magyarországi pártrendszer 1987–1995. Kialakulástörténet és jellemzők. Politológiai elemzés. Budapest, Cserépfalvi, 1996.

Fricz Tamás: A népi-urbánus vita tegnap és ma. Budapest, Napvilág Kiadó, 1997.

Gati, Charles: Füstbe ment tömb. Budapest, Századvég – Atlanti Kiadó, 1991.

Gorbacsov, Mihail: Átalakítás és új gondolkodás. Országunknak és az egész világnak. Budapest, Kossuth – Pallas, 1987.

Gorbacsov tárgyalásai magyar vezetőkkel. Dokumentumok az egykori SZKP és MSZMP archívumaiból 1985–1991. Szerk. Baráth Magdolna, Rainer M. János. Budapest, 1956-os Intézet, 2000.

Horn Gyula: Cölöpök. Budapest, Zenit, 1991.

Kis János: Reform és forradalom közt. In: A rendszerváltás forgatókönyve, 7. köt. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 2000.

Kornai János: Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás. Nyolc tanulmány. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2007.

Körösényi András: A magyar politikai rendszer. Budapest, Osiris, 1998.

Kulcsár Kálmán: Két világ között. Rendszerváltás Magyarországon 1988–1990. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994.

Lengyel László: Illeszkedés vagy kiválás. Budapest, Osiris, 2006.

Lengyel László: A rendszerváltó elit tündöklése és bukása. Budapest, Helikon Kiadó, 1996.

Lengyel László: Végkifejlet. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1989.

A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei. 1–2. köt. Szerk. S. Kosztricz Anna, Lakos János, Némethné Vágyi Karola, Soós László, T. Varga György. Budapest, Magyar Országos Levéltár, 1993.

Magyarország politikai évkönyve (1988–1991). Szerk. Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László. Demokrácia Kutatások Magyarországi Központja Alapítvány, 1988–1990.

A magyarság esélyei. A tanácskozás hiteles jegyzőkönyve, Lakitelek 1987. szept. 27. Szerk. Agócs Sándor, Medvigy Endre. Budapest, Antológia – Püski, 1991.

Mihályi Péter: A magyar privatizáció krónikája 1989–1997. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1998.

A nyilvánosság rendszerváltása. Szerk. Vásárhelyi Mária, Halmai Gábor. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1998.

Pozsgay Imre: Koronatanú és tettestárs. Budapest, Korona Kiadó, 1998.

A puha diktatúrától a kemény demokráciáig. Szerk. Balabán István, Szalay Antal. Budapest, Pelikán, 1994.

A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. 1–6. köt. Dokumentumok. Szerk. Bozóki András, Elbert Márta, Kalmár Melinda, Révész Béla, Ripp Erzsébet, Ripp Zoltán. 1–4. köt.: Budapest, Magvető, 1999.; 5–6. köt.: Budapest, Új Mandátum Kiadó, 2000.

A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. 7. köt. Alkotmányos forradalom. Tanulmányok. Szerk. Bozóki András. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 2000.

A rendszerváltás programja. Budapest, Szabad Demokraták Szövetsége,1989.

Rendszerváltók a baloldalon. Reformerek és reformkörök 1988–1989. Válogatott dokumentumok. Vál. és sajtó alá rend. Ágh Attila, Géczi József, Sipos József. Budapest, Kossuth, 1999.

Richter Anna: Ellenzéki Kerekasztal. Portrévázlatok. Budapest, Ötlet Kft, 1990.

Ripp Zoltán: Eltékozolt esélyek? A rendszerváltás értelme és értelmezései. Budapest, Napvilág Kiadó, 2009.

Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987–1990. Budapest, Napvilág Kiadó, 2006.

Ripp Zoltán: Szabad demokraták. Történeti vázlat a Szabad Demokraták Szövetségének politikájáról (1988–1994). Budapest, Napvilág Kiadó, 1995.

Romsics Ignác: A Gorbacsov-faktor. Egy világbirodalom hatalmi válsága. Rubicon, 2004/5–6.

Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás… Prohászka Imre fotóival. Budapest, Rubicon-könyvek, 2003.

Szalai Erzsébet: Szereppróba. Válogatott tanulmányok, publicisztikai írások és interjúk (1982–1993). Budapest, Századvég, 2000.

Szelényi Iván: A posztkommunista átmenet társadalmi konfliktusai. Budapest, MTA Politikatudományi Intézet, 1992.

Szentes Tamás: A kelet-európai átalakulás és a világgazdaság. Budapest, Aula – Kossuth, 1990.

Társadalmi szerződés. [Írta: Kis János– Kőszeg Ferenc– Solt Ottilia.] Beszélő Összkiadás, II. köt. Budapest, AB Beszélő Kiadó, 1992.

Tellér Gyula: A történelem főutcáján. Cikkek, esszék, elemzések. 1. kötet: A rendszerváltás rendszere; 2. kötet:A történelem főutcáján. Szentendre, Kairosz, 2005.

Thoma László: A rendszerváltás és a szakszervezetek 1988–1992. Szociológiai-politológiai vázlatok. Budapest, Villányi Úti Könyvek, 1998.

Tiszta lappal. A FIDESZ a magyar politikában 1988–1991. Szerk. Bozóki András. Budapest, Fidesz, 1992.

A többpártrendszer kialakulása Magyarországon 1985–1991. Tanulmánykötet. Szerk. Bihari Mihály. Budapest, Kossuth, 1992.

Tőkés Rudolf: A kialkudott forradalom. Gazdasági reform, társadalmi átalakulás és politikai hatalmi utódlás 1956–1990. Budapest, Kossuth Kiadó, 1998.

Tölgyessy Péter: Elégedetlenségek egyensúlya. Válogatott írások. Budapest, Helikon, 1999.

Vásárhelyi Mária:Az ártatlanság kora. Előjáték a rendszerváltáshoz. ATDDSZ és A Liga születésének története. Pozsony, Kalligram, 2008.

Wéber Attila: A Fidesz-jelenség.  Budapest, Napvilág Kiadó, 1996.