Írta: Dévényi Anna 

Frissítve: 2019.05.16

fShare

Tweet

Írta: Gyarmati György  

Frissítve: 2019.05.17.

A korszak tagolása

Attól kezdve, hogy Rákosi Mátyás 1945. január végén visszatért szovjetunióbeli emigrációjából, rövid időn belül ő lett a belpolitikai közélet központi figurája. Az általa irányított Magyar Kommunista Párt (MKP) akarata társadalmi támogatottságát messze meghaladó mértékben érvényesült: már az ún. ideiglenesség időszakában (1944. december–1945. október) is domináns módon rendelte maga alá a – Moszkvából irányítottan életre hívott – koalíciós kormány tevékenységét. Ebből eredően a Rákosi-korszaknak – a hagyományos datálástól eltérően – nem az ún. 1947/1948-as „fordulat éve” a nyitánya, hanem inkább 1945. Regnálása 1956 nyarán ért véget, miután – az ekkor Magyar Dolgozók Pártja (MDP) néven működő – kommunista párt első titkári posztjáról leváltották. Ekkor jobbnak látta azonnal visszatelepülni a Szovjetunióba. A nevezett két emigrációja közötti bő évtized teszi ki a Rákosi-korszakot. Ez a kisebb-nagyobb fordulatokkal teli időszak attól függően tagolható további alperiódusokra, hogy a sztalinizálás melyik fázisát nyögte éppen az ország társadalma.

„A próbálkozó demokrácia” – leáldozása

Az alcímbeli idézet a kortárs tudós politikai gondolkodó, Bibó István szóhasználata. A háborút követő koalíciós kormányzás éveit a demokratizálás és a presztalinizálás egyidejű, egymással viaskodó kusza egyvelege jellemezte. A pártharcok kiéleződése szempontjából meghatározó volt az 1945-ös parlamenti választások kimenetele. A szavazásra jogosultak körét számottevő mértékben kiterjesztő voksoláson – a Szovjetunió által megszállt közép- és kelet-európai régióban egyedüliként – egy polgári parlamentarizmust megjelenítő párt, a kisgazdapárt ért el abszolút győzelmet. Ennek eredményeként a törvényhozásban megszűnt az MKP, SZDP (Szociáldemokrata Párt), NPP (Nemzeti Parasztpárt) párttriásznak az ideiglenesség időszakában birtokolt kétharmados többsége. Győzelmét azonban a kisgazdapárt az érdemi döntésekben átmenetileg sem tudta érvényesíteni. A hatalmi pozíciók választási eredmények szerinti „újraosztását” (arányosítás) éppúgy megakadályozták a kommunisták, mint ahogy az önkormányzati választások kiírását – ami várhatóan a nemzetgyűlési választással arányos eredményt hozott volna – is sikerrel szabotálták el. Az MKP választási vereségének korrekcióját szolgálta a demokratikus arculat fenntartása mellett egyfelől a fenti három párt politikai blokkba tömörülése (Baloldali Blokk), másfelől a parlamenti erőviszonyoktól független ún. pártközi tárgyalások és a rendeleti kormányzás kombinációjának intézményesítése. A végrehajtó hatalom alsóbb szintjein (vármegye, törvényhatóságok és önkormányzati kulcspozíciók) továbbra is megmaradt a „blokkpártok” fölénye.  Azokban az esetekben pedig, amikor a kisebbségi pozíció felülírásához nem látszott elégségesnek a nyilvános blokkpolitika, a kulisszák mögött mindenkoron segítségére volt az MKP-nak egyfelől a kezdettől kommunista vezetésű és tagságú politikai rendőrség, másfelől a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) szovjet vezetése.   

A presztalinizálás körében indokolt máshová helyezni a hangsúlyt az 1947-es országgyűlési választások visszaéléseiről szólva. Az újabb kutatások feltárták, hogy az ideiglenes névjegyzék-kivonatokkal (kékcédulákkal) történt visszaéléseket sokszorosan múlták felül a választási eljárásban közreműködő belügyi szervek hatósági, adminisztratív csalásai. A politikai-igazgatási machinációk révén, a politikai rendőrség (ÁVO) hathatós közreműködésével közel félmillió polgárt fosztottak meg választójogától. Tömegességét tekintve ez sokkal inkább befolyásolta a választások kimenetelét. Az eredményeket kisebb mértékben eltérítő – mintegy hatvanezernyi – „kékcédulázás” azért rögzült a későbbi emlékezetben, mert azonnal lelepleződött. Az 1947. évi országgyűlési választásokat hitelesebben jeleníti meg a többszörösen elcsalt választások formula, semmint a kékcédulák imamalomszerű emlegetése.

Az ország de facto (a párizsi békeszerződésig Magyarország a moszkvai fegyverszüneti egyezmény értelmében nemzetközi jogi – de jure – értelemben is megszállt ország volt) szuverenitáshiánya közepette kiépülő többpárti politikai berendezkedés működését tekintve álkoalíció, a többpártiság álpluralizmus volt. Az egymást rohanvást követő belpolitikai fejlemények a hidegháborút gerjesztő nemzetközi események hatására torkollottak a kommunista hatalomátvételbe. A politikai élet e meghatározottsága mégsem relativizálja az 1945-ben ténylegesen meginduló, a társadalom döntő többségét érintő demokratizálás eredményeit. Ez a kétarcúság – demokratizálás kontra presztalinizálás – együttesen alkotja a koalíciós évek korképét.   

Az egypárti diktatúra kiépítése az 1947. évi békeszerződés aláírását követően gyorsult fel. A Moszkvából megkapott „zöld jelzés” nyomán az MKP vezetése vázolta a hatalommegragadás „forgatókönyvét”. Eszerint zajlott az SZDP (szelektív) bekebelezése (1948. június), a nagyvállalatok és az iskolák államosítása (1948. június), az egyházak elleni fellépés, stb. 1948 végére már a kommunista állam kiépítésének záróakkordjaként irányozták elő az új alkotmány életbe léptetését. Ennek elfogadtatása (1949. augusztus) még csak fél évet csúszott. A „proletárdiktatúra” intézményi rendjének teljes körű beüzemelése viszont – számos további társadalmi létszféra maguk alá gyűrésével – csak két és fél éves késedelemmel, 1950 végére, a szovjet- vagy tanácsrendszerű állam- és közigazgatás létrehozásával  valósult meg.

A magyarországi államszocializmus Rákosi-kori archetípusát Kornai János a „klasszikus szocializmus” időszakának nevezi. Az egyeduralmat megszerző küldetéstudatos kommunista vezérkar az MDP budapesti központjában született döntéseket, határozatokat lehetőleg már „másnap” mint az ország minden szegletében megvalósult normát szerette volna érvényesülni látni. Az elhatározások szinte azonnali társadalmi elfogadtatásával próbálkozott és ennek eltökéltségével tevékenykedett. Holott a pártállami rendszer létrejöttének szélesebb körű „tudatosulása” még a viszonylag kis területű Magyarországon is évekre elhúzódott. Társadalomtörténeti szempontból a dátumhoz köthető politikatörténeti fordulatok nem jelentettek határozott cezúrát. A döntési centrumhoz képest távolabbi és (többszörösen) alárendelt vidéki helyszínekről tudósító források arról tanúskodnak, hogy községi-járási szinten a helyi (túlnyomórészt agrár-) társadalom részéről a pártállam „befogadása”, a „párt” mindenható szerepe időben elhúzódva tudatosult.

A hidegháborús hadigazdasági túlterhelés és a transzformációs veszteség

A sztálinista terroruralom magyar változatát 1950 őszére sikerült Rákosi Mátyásnak teljes körűen intézményesíteni. Ehhez képest alig két újabb év elteltével – 1952/1953 fordulójára – a berendezkedett diktatúra működ(tet)ésében anarchikus összezavarodás, fokozódó rendszerkáosz kezdett előállni.

Az ide vezető tényezők közül legfontosabbnak tekinthető a hidegháborús hadigazdasági túlterhelés egymásra torlódó két fázisa. Az első a Jugoszlávia ellen már 1948 második felében megindított, Moszkvából irányított béketáboron belüli kishidegháború. A még kiépítés alatt álló diktatúra frontország szerepbe kényszerült, frontország szerepet vállalt délszláv szomszédja, illetve Tito vezette jugoszláv „testvérpártja” ellen. A második 1950/1951 fordulójától datálható. Ez volt a koreai háborúval összefüggő – Sztálin számításai és közvetlen instrukciója nyomán felpörgetett – második hadigazdasági túlterhelés. Ehhez társult harmadik – az előbbi kettővel szorosan összefüggő – komponensként a második világháborút követő átalakításokkal járó transzformációs veszteség.

A Rákosi-korszak nemzetgazdasági mérlegére úgy is rá lehet kérdezni, hogy mennyibe került ez az országnak, mit fizetett – és mivel fizetett – ezért a korabeli honi társadalom? A válasz nem kerülhető meg azzal, hogy a „társadalmasított közvagyon” tervszerű hasznosításával és újraelosztásával az államszocializmus nem tőkepiaci költség-haszon elven működött. Dehogyisnem – csak rosszul. A tulajdontól való megfosztás volt az összes beruházás döntő hányadának „forintosítható” forrása. A bányák, bankok, gyárak, majd üzemek és üzletek államosítása, az eredendően is alacsonyan megszabott és tartósan csökkenő vásárlóértékű bérek és az agrár-magángazdálkodók beszolgáltatása és túladóztatása szolgálta az állami tőkekoncentrációt. A hidegháborús hadigazdasági projektek már azt megelőzően felemésztették a magánvagyont, hogy magát az új, totalitárius rendszert teljes körűen ki tudták  volna építeni.

A fentebb nevesített kettős hadigazdasági túlterhelés, valamint a nem kalkulált és nem tudatosuló transzformációs veszteség  együttesen idézték elő azt, hogy 1952/1953 fordulójára a kommunista pártegyeduralom magyarországi változata majdhogynem működésképtelenné bénult.

Az 1952/1953 fordulójára kibontakozó magyarországi rendszerválság szinkronban volt „a sztálinizmus általános válságával”.  Sztálin 1953 márciusában bekövetkezett halála számottevő mértékben elősegítette a Kremlből kiinduló válságkezelő intézkedések elindítását, de nem önmagában Sztálin halála adott szabad utat a váltóátállítás(ok)nak: a rendszeren belüli válság elhatalmasodása legalább olyan súlyú kényszerítő körülmény volt, mint a Sztálintól való megszabadulással előállott lehetőség. A hangsúly azon van, hogy Magyarországon ezt egy – ekkorra már a rendszer összeroppanását elkerülni próbáló – radikális válságkezeléssel kényszerültek orvosolni. Ezen belül értelmezhető az új szakasz nyitányakor az a „félmegoldás”, hogy a változtatás iránt kevés affinitást mutató Rákosi Mátyás mellé az erre inkább hajlandóságot mutató Nagy Imrét választotta ki miniszterelnöknek az új moszkvai vezetés a desztalinizálás elindítására. Rákosit azonban meghagyta pártfőtitkári pozíciójában, aki így – a pártállam hatalmi struktúrájából adódóan – a pártszerveken keresztül sikerrel blokkolhatta a miniszterelnök államhatalmi szerveken keresztül indított reformjait.

A Nagy Imre miniszterelnökségéhez kötődő, 1953 nyarán induló új szakasz korrekciós törekvései nem csupán Rákosi és Nagy koncepcionális és személyi ellentétei miatt futottak zátonyra. A fél évtizeden át masszívan érvényesített gazdaságpolitikai irracionalitás, a megalomán hadi és katonai-infrastrukturális beruházások közepette elpocsékolt és pusztulni hagyott nemzeti javakat nem volt honnét és nem volt miből „újravarázsolni”. Ebből következett, hogy a korrekciós lépések eleve nem hozhattak látványos és azonnali eredményeket. Rákosinak az általa uralt pártszerveken keresztül szinte egyvégtében érvényesített ellenállása inkább csak ráerősített a forráshiányos állapotra. Az adott körülmények között könyvelhető el Nagy Imre húszhónapos miniszterelnöksége eredményeként, hogy eközben a társadalom életkörülményei – a megelőző fél évtizedhez képest – valamelyest javulni kezdtek. Az 1953-as „irányváltás” még ki sem futhatta magát, 1955 folyamán következett egy újabb, szintén Moszkvából kiinduló (részleges) „visszaváltás”.

A Rákosi-korszak társadalmi mérlege

Nem megkerülhető, hogy a vizsgált időszakban terroruralomként működtetett „kommunista projekt” mérlegét a mindezt megélni (elszenvedni) kényszerülő társadalom nézőpontjából is megvonjuk. Ennek lényege: a Rákosi-korszak pártegyeduralma a hatalomra kerülésekor rendelkezésre álló nemzeti vagyont – értve ezen a természeti erőforrásokat, a gazdaság meglévő eszközállományát, s annak műszaki színvonalát, valamint a társadalom munkavégzése révén hasznosítható tudástőkét – kontraproduktív módon működtette és számottevő mértékben felemésztette. Egyfelől pazarlóan fektetett be a csak hosszú távon megtérülést ígérő új beruházásokba, másfelől régit és újat egyaránt alacsony hatékonysággal, „ráfizetésesen” tartott üzemben. Emellett anarchiára emlékeztető szervezetlenséggel és szinte az egész társadalmat diszkrimináló, állandósuló retorziókkal élt: direkt és közvetett meghurcolásokkal párosított szükségtelen szenvedéseket és sérelmeket okozva funkcionált a rendszer egésze. Nem csupán „jóléti” ígéretei maradtak beváltatlanok, hanem elmaradt az életkörülményeknek a háborút követő békekorszakban remélhető konszolidálódása is. 1952/1953 fordulóján az átlagbér (valorizált értéke) nem érte el a háború előtti utolsó békeév (1938) kétharmadát, s 1956-ba elérkezve is csupán annak 90 százalékához közelített. Azaz, a háború utáni első évek helyreállítási lendületét is figyelembe véve, a Rákosi-korszak egy évtizedében a társadalomnak nemhogy gyarapodásra, de a háborús veszteségek kiheverésére sem volt lehetősége.

A társadalom többsége soha korábbról nem ismert magas foglalkoztatás és rendszeres munkavégzés közepette kényszerült tartós nélkülözésre. Milliós nagyságrendűre becsülhető azok száma, akiket diszfunkcionális feladatkörben foglalkoztattak, azaz munkaerejéhez, szaktudásához, kreativitásához képest nem „a szocialista közösség egésze számára legtöbb hasznot hajtó” helyen tevékenykedhetett. A Rákosi-korszak történelmi végbizonyítványa deficites mérleget mutat: a „nemzeti összveszteség” nem csupán abból áll össze, hogy hányan szenvedtek el tényleges meghurcoltatást. A társadalom „szabadlábon hagyott” hányada is ennek kárvallottjai közé sorolható. Azok többsége is megfosztatott a „tisztes munkával tisztes megélhetést” reményétől, akiket a rendszer kormányosai – ideológiai megfontolásokból kiindulva – a változások kedvezményezettjeinek könyveltek el. Ismert fordulata a honi történelmi közbeszédnek, hogy a második világháború utáni újjárendezés egyben „második Trianon” volt a huszadik századi magyarság számára. Ezt a logikát követve a Rákosi-korszakban elszenvedett strukturális veszteségek, a diktatúra évtizedében megszenvedett tömeges meghurcoltatás és a hadigazdasági holtberuházások fedezéséhez átcsoportosított anyagi megsarcoltatás együttesen „harmadik Trianonként” is értelmezhető.

Az ÁVH mint rendszerbiztosíték és rendszererodáló tényező

Korszakunkban a politika rendőrsége „kettős szereposztásban” tevékenykedett. A szűkebb pártvezetés – elsősorban Rákosi – elvárásainak maradéktalan teljesítése mellett ugyanolyan buzgalommal végezte a társadalom sanyargatását saját kontójára is. A kiterjedt meghurcoltatások Rákosit – és két moszkovita segédjét, Gerő Ernőt, illetve Farkas Mihályt – elsősorban abból a szempontból érdekelték, hogy mindig legyen elegendő muníció újabb és újabb ellenség-példázatokkal szinten tartani a hidegháborús hisztériát. A rendszerrel szemben állók – vagy azzal akár csak meggyanúsíthatók – körének parttalanná tételével, illetve a velük szembeni eljárásokkal az ÁVH lankadatlan, kijátszhatatlan éberségét, illetve rendíthetetlen párthűségét is bizonyítani kívánta. (Egy idő után az „akasztják a hóhért” aggodalomtól vezéreltetve is. Rákosi – a rendszer egészét jellemző – rapszodikus kiszámíthatatlansággal végzett-végeztetett időnkénti tisztogatásai a politikai rendőrséget sem kímélték.) S alig különbözött az említett jellemzőktől a korszak második fele, a Péter Gábor fogságba vetése utáni időszak (1953–1956), midőn Piros László irányította a politikai rendőrséget. Az új szakasz idején is Rákosi készséges csendestársa maradt a törvénytelenségek feltárásában, illetve a rehabilitálások elszabotálásában.

A politikatörténeti nézőpontú koridézés közepette is szükséges kitérni a történtek társadalmi kihatásaira. Arra, hogy a folyamatos zaklatásnak és terrornak kitett társadalom miként reagált a változó körülményekre. Az elnyomás módszereinek és változatainak számbavétele során mód nyílik túllépni azon a korábbi közelítésen, mely valamifajta devianciaként, kisiklásként értelmezte a justizmordokat. Az üzemszerű módszerességgel működtetett terrornak az volt a rendszer-specifikus jellemzője, hogy az alávetett társadalom minden rétegéből – korábbról nem ismert kiterjedtséggel – szedte áldozatait. Ennek képezte részét a kitelepítés számos variánsa, a tömeges rabmunkáltatás, a kulákságon túlmenően a parasztság sokkal szélesebb rétegeit fenyegető és fenyítő intézkedések, nemkülönben az ún. „klerikális reakciót” érintő meghurcoltatások sokfélesége.

A Rákosi-korszak „senki sincs biztonságban” ellenségkeresési – és találási – őrületének egyedisége abban jelölhető meg, hogy a rendszer nevesített ellenségein túl annak kedvezményezettjei sem tudhatták magukat biztonságban. A vizsgált időszakban a hatalmi harc közepette „leszalámizott” összesen kilenc koalíciós és ellenzéki párthoz tartozók közül – eddigi számításaim szerint – kevesebben járták meg a börtönt, mint a hatalomra került kommunisták és a velük társuló szociáldemokraták köréből. Őket felülmúló nagyságrendű meghurcoltat csak a – valóban ellenségként kezelt – magyarországi egyházak, illetve szerzetesrendek tudnak előszámlálni.

A szinte válogatás nélküli tömeges elnyomás egyre inkább azokat is szembefordította a kommunista uralommal, akikre a rendszer ideológiája saját bázisaként hivatkozott: „a dolgozó osztály fiait”. Figyelemre méltó, hogy 1956 őszén közülük kerültek ki tömegével a forradalmárok, a nemzeti szabadság harcosai. S ugyancsak ebből a – már általa szocializált – generációból került ki a forradalom vérbefojtása után a meghurcoltak többsége is.

A Rákosi-korszak mint utángyártott kis-sztálinizmus

A Magyarországon a Rákosi-korszakban kiépített hatalmi struktúra mindenben megfelel a politikatudomány által totalitarizmusnak, totális diktatúrának nevezett rendszereknek. Ezek főbb ismérvei: a kizárólagosság igényével fellépő zárt ideológia, az egypártrendszer, a tervgazdasági mechanizmus, a kulturális- és médiamonopólium, valamint a köz- és a magánéletre is kiterjedő titkosszolgálati behálózottság. A Kelet-Európában fennálló kommunista diktatúrák e közös jellemzői mellett azonban, a rendszer(ek) összeomlása után meginduló történeti kutatások nyomán, ma már jól láthatók a „keleti blokk” államainak egyedi „specialitásai” is. Vagyis a kommunista tömb országaiban kialakuló rendszerek, bár mind a sztálini mintát követték, korántsem nevezhetők egységesnek, egyformának. A sztálini modell az erőltetés ellenére is csak különbözőképpen volt adaptálható az országonként eltérő helyi adottságokra, körülményekre. Ezért aggályos egy kaptafára húzni a sztálinizmus nagyon különböző „nemzetállami” változatait. A forrásalapú múltfeltárások nyomán inkább az kezd kirajzolódni, hogy a román vagy a lengyel, a cseh vagy a magyar variánsok a mintaadóhoz képest sokkal inkább egyedi karakterű „másodgenerációs” mutációk(k)ént írhatók le.

Szintén nem problémamentes „a modernizációs diktatúra” felfogás. A Szovjetunióban megvalósított „modernizációs diktatúra” lényege a centrum országaihoz képest erősen elmaradott Szovjet-Oroszország erőltetett-erőszakos modernizálása volt. A második világháború után ez a modernizációs diktatúra Köztes Európa olyan térségeiben jelent meg kényszerített formában, amelyek történelmi előzmények okán iparosodottabbak voltak, kulturális (például alfabetizáció), infrastrukturális és szolgáltatási jellemzőiket tekintve pedig eredendően is előrébb tartottak, mint a lenini-sztálini voluntarizmussal modernizálni kezdett Szovjet-Oroszország. Ez leginkább a keletnémet és a cseh területeket jellemezte, ám a korabeli magyarhoni erőltetése is a sztálinizmus alapellentmondása volt. Ezekben az esetekben a program a gyakorlatban a már elért állapothoz képest visszalépést, hanyatlást eredményezett. A modernizációs propaganda közepette épp a modernizálás szempontjából zajlott „történelmi visszakanyarodás”. Magyarországon sem a már meglévő gazdasági-társadalmi jellemzők összessége volt az államszocialista modell kiindulópontja, hanem egy elmaradottabb, alacsonyabb fejlettségi szintet alapul véve fogalmazódott meg a kommunista modernizációs program. A háborút követően lépésről-lépésre egyszólamúvá cenzúrázott politikai közbeszédben ezért (is) kellett a Horthy-korszakot visszaminősíteni, a meglévőnél elmaradottabb állagúra retusálni.

Amiképpen a sztálinizációt a leginkább modellkövető években (1948–1952 között) is más feltételek és adottságok között kellett érvényesíteni, úgy a desztalinizálás magyar variánsa még inkább más lett 1953 és 1956 között, a keleti blokk viszonylatában. Nem azért, mert forradalomba torkollott – ez a végkifejlet felől igazolni próbált visszamenőleges okoskodás lenne –, hanem azért, mert Rákosi Sztálin halála után a desztalinizáló szovjet kurzushoz képest Moszkva leghűségesebb vazallusából „vonakodó csatlós” lett.

A fentebbi teóriákhoz képest a Rákosi-korszak történeti megjelenítése leginkább Andrew C. Janos „rendszer-antropológiai” közelítése alapján rekonstruálható. Ez alapján a most fókuszba állított magyarországi esetben a Rákosi-korszak egy „történelmi triplacsavart” példáz. Itt a környező térségekhez képest is gyorsabban fordult működésképtelenségbe a kísérlet. A többi szatellit-állammal közös jellemző, hogy esetünkben is egy szuverenitás-hiányos közegben erőltetett, másodlagos sztálinizmus-kópiával van dolgunk. Magyarországon viszont a világháború utáni első évek – például Lengyelországgal és Bulgáriával ellentétben – korántsem tették kezdettől egyértelművé a bolsevik birodalomba való betagolódási kényszert. Emiatt is sikeredett „látványosabbra” az ún. fordulat éve. A változások egy kiszámíthatatlan külső szuverén, a Szovjetunió – időnként ötletszerűen irányt váltó – elképzeléseinek másolásaként követték egymást. A harmadik sajátosság, hogy a „múltat végképp eltörölni” törekvéssel nem a kapitalizálódásban-polgárosodásban előrehaladottabb valós viszonyokat, hanem annak ideologikus torzképét kísérelték meg a szovjet-orosz kondíciók nyomvonalán bolsevizálni-sztalinizálni.

Végül, azért is fogalmazhatók meg fenntartások akár a totalitárius teória, akár pedig a modernizációs diktatúra felfogás kapcsán, mivel azok funkcionális működést feltételezve modellezik vizsgálatuk tárgyát. A vizsgált korszak, illetve Rákosi terroruralma esetében viszont egy mindvégig inkább erőlködve vergődő – kétszer is megroppanó (1953, 1956), második alkalommal pedig látványosan összeomló – tervutasításos vagy centralizált anarchia rajzolódik ki a sztálinizmus magyar kortablójaként. Ezért is jellemezhető a górcső alá vett időszak az ideiglenesség állandósulásával, átmenetek, fordulatok sorával, pontosabban – a maguk teljességében végül is soha ki nem épült és összehangolt működésre képtelen – rendszertorzók egymásutánjával.

Magyarországon – legalábbis a vizsgált korszakban – az államszocializmus nem igazán tudott működőképessé konszolidálódni. A totális uralom konszolidálása ugyanis fából vaskarika: nem tehet mást, mint hogy minden területen egyidejűleg és változatlan intenzitással működteti az elnyomás rendszerét, különben összeomlik. Emiatt tekinthető a Rákosi-korszak – beleértve Nagy Imre „új szakaszát” is – a kampányszocializmus időszakának. Kezdetben a kampányok valóban egy-egy területre összpontosított offenzívaként indultak. De már 1950 második felétől változás érzékelhető a motiváló tényezőkben. A teljeskörűen centralizált államgépezetben hol itt, hol ott mutatkozott tartós üzemzavar. Egy idő után már aszerint kellett rangsorolni az akciókat, hogy hol halasztható még az azonnali beavatkozás. Ezt persze minden esetben összekötötték az adott területen „kártevő célzattal aktivizálódó ellenség” felmutatásával. A józan ítélőképességüket őrző kortársak számára leginkább ezen – idővel egymásba érő – kampányok nyújtottak támpontot annak feltérképezésére, hogy éppen hol futott ismét zátonyra a szocializmus hajója.

Szabad Nép a Magyar Nemzet? – avagy – Ludas (a) Matyi?

Az alcímbeli ironikus szójáték az újságnevekkel egy kortárs rikkancs találmánya volt – 1947 tavaszán. A totalitarizmus jellemzői között felsorolt „médiamonopólium” esetünkben azt igényli, hogy a Rákosi-korszakban még domináns nyomtatott sajtó – ezen belül a központi pártlap, a Szabad Nép – néhány jellemzőjét számba vegyük. A diktatúrát üzemben tartó párt legnagyobb példányszámú napilapjának megkülönböztetett fontossága más hasonló rendszerekben sem ismeretlen. (A Harmadik Birodalomban ilyen volt a Völkischer Beobachter, a Szovjetunióban a Pravda.)

Magyarországon a Szabad Nép egyszerre volt az MDP vezetésének hivatalos szócsöve és irányt mutatni hivatott népnevelője, papír-agitátora. Tananyag és tanítási vezérfonal. Ezen túlmenően – nem csupán a párt tagjai számára – a napi politikai tájékozódás elsődlegesnek szánt iránytűje, a rendszerbe szocializálás megkülönböztetett fontosságúnak tekintett eszköze. Polihisztor termelési és termelés-szervezési útmutató, ünnepi és gyászkalendárium. Dicshimnusz a rendszer piros betűs napjain, hőseinek születési (és halálozási) évfordulóin, hogy annál kérlelhetetlenebbül verjék el a port a fennálló rezsim ellenségnek kikiáltott megbélyegzettjein. Csak a legjellemzőbbeket sorolva: „horthyfasizmus” (sic!), „(neo)nácizmus”, „klerikális reakció”, „imperializmus-lakájok”, a trockizmus helyére aktualizált titoizmus, „szociáldemokrata osztályárulók” vagy a gumi- és gyűjtőfogalommá lett „reakciósok” és „osztályellenségek”. Az utóbbin belül a mindvégig megkülönböztetett kulákok.

A munka és a mindennapok világa aktuális csatahelyszínekként említődnek. A lap cikkei – különösen az 1949–1953 közötti években – harcászati tankönyvek nyelvezetét utánzó fronttudósítások. Kezdetben az ipari termelés, illetve a nagyberuházások „frontját” emlegették a leggyakrabban, ahol a párt persze úgy nyomul előre, mint kés a vajban. Ennél elkeseredettebb összecsapások sejlenek fel az „agrárfront” mellékhadszíntereiről (a begyűjtési, a szövetkezetesítési, illetve a kulákfrontról) közreadott híranyagokban, mivel a falu gazdatársadalmának megtörése vesződségesebb volt. Nemkülönben állandósuló harci terepként jelent meg a kultúrfront vagy – az iskolák átgyúrása kapcsán – a „pedagógus-front”. Az alapvető élelmiszerek beszerezhetőségének folyamatos akadozását, a napi többórás sorban állást „a közellátás terén megvívandó harc”, illetve „a spekulánsok, árurejtegetők ellen folytatandó lankadatlan küzdelem” militáns nyelvi fordulatai dokumentálták.

A rohammunkákra, vagy a „rejtőzködő ellenség” újabb csoportjainak leleplezésére buzdító sajtókampányok egyben az adott terület akadozó – s az idő múltával egyre zűrzavarosabb – működésének lenyomatai. A rendszer imázsát rontó „negatív hírek” hiányoznak. Az sem volt rendkívüli, hogy egy előbb követendő példaként megjelenített intézmény vagy személy néhány hónap elteltével a szocialista építést megcsúfoló gyalázat és fertő, a korabeli nyelvezet szerint „a megbúvó ellenség bűntanyája”, illetve osztályáruló ellenség lett. Ezekben az esetekben a sorok között olvasva lehetett vélelmezni az aktuális fordulat irányát. Így sem mindig egyértelmű azonban, hogy milyen tájékoztatáspolitikai megfontolások húzódtak meg valaminek a közlése vagy éppen elhallgatása mögött. Azon aligha kell megütközni, hogy Rákosi Mátyásnak „a Rajk-per tanulságait” számba vevő 1949. szeptember 30-i monstre beszédének újraközlései során kimaradtak a bűnsegédi bűnrészes Kádár János belügyminiszter, illetve az ÁVH és vezetője, Péter Gábor „jó munkáját” méltató passzusok, és a beszéd közben ekkor felhangzott közönségéljenzések. E szövegcsonkításra előbb Kádár, majd másfél évre rá Péter rács mögé dugása kínálkozik magyarázatként.

Nehezebb választ találni arra, hogy a korábban harsány és útszéli hecckampánnyal körített kirakatperek (Mindszenty-, Rajk- és társai, illetve Grősz-per) után mi volt az oka a további hasonló bírósági színjátékok sokaságát övező hallgatásnak. Elmaradtak az immár rituálissá tett nyilvános gyalázkodások, mi több, idővel az ítélet kimondását – ha egyáltalán! – csak nyúlfarknyi közleményekben, ún. mínuszos hírekként publikálták. Miközben a Rajk-per előkészítése során (Prágából szó szerint elrabolva) őrizetbe vett – és ítélet nélkül több mint öt éven át fogva tartott – szovjet–amerikai kettős ügynök, Noel Field szabadlábra helyezéséről szükségesnek vélték egy sajtóközlemény elhelyezését a központi pártlapban (1954. november 17.), az ún. „hazai kommunista” vezetők tucatjának kiengedéséről egy sor se jelent meg. Az e körben (is) számon tartott Kádár Jánossal úgy találkozhatott újra a kortárs olvasó, hogy nevét felsorolták az újonnan megválasztott Hazafias Népfront Országos Tanácsának tagjai között (1954. október 25.), holott nevezett másfél hónapja már a főváros egyik közismert munkáskerületének, Angyalföldnek volt az MDP titkára.

A Szabad Nép híreinek visszatérő használata a korrajzban nehezen kerülhető meg annak érzékeltetésére, hogy milyen tartalmú és stílusú volt a kortársakra zúduló „pártos” hírpropaganda-kínálat. Annál is inkább, mert elvárás volt a kurzuskívánalom szerinti tájékozottság, s annak – esetenként számon kért – tanúsítása. Múltelemző visszatekintésben pedig azért sem tanulság nélkül való a Szabad Nép módszeres tanulmányozása, mert sokkal többet árul el a korszakról, mint azt egy diktatúra önreprezentációs szándéka alapján gondolnánk. A korabeli rádióra vonatkozó, épp oly közismert, mint amennyire leegyszerűsítő fordulatot alkalmazva, az MDP központi napilapjára is elmondható, hogy „hazudtak reggel, hazudtak délután (akkor még volt időnként napi két kiadás), hazudtak minden írásukban”, csakhogy e hazugságáradat majdnem ugyanolyan mértékig volt önleleplező, mint önfényező. A kommunista pártvezetés minden elhatározását megvalósíthatónak hirdető és minden gondra megoldást nyújtó öntudata, illetve a menet közben egyre szaporodó problémák és a hazugságok leplezésére szánt, szintén harsány erőlködés egyre láthatóbbá tette a „király meztelen” helyzeteket, a nyilvánvaló rendszerhazugságokat. A Szabad Nép összességében sokkal  inkább árulkodik a rendszerről, mint a rákövetkező Kádár-korszak konszolidált, a rendszer mindennapjait problémamentesnek láttató központi pártlapja, a Népszabadság többnyire egyenszürke semmitmondása. 

Október forradalma lett a Rákosi-korszak összegzése

A Rákosi-korszak bő évtizede során a Magyarországon történteket mindvégig moszkvai determináltság jellemezte, olyannyira, hogy a birodalom perifériáján vegetáló, Budapest központú tartomány még európai környezetében sem volt jegyzett szereplője a nemzetközi politikának. Ehhez a státuszhoz képest annyi változást hozott 1956 októbere, hogy az ország egy történelmi pillanat erejéig súlypontozott hír lett a világpolitika formálóinak asztalán, a (titkáraik által odakészített) sajtószemléken keresztül. A „pesti srácoknak” – akik Molotov-koktélos városi gerilla harcmodorral a kor legerősebb szárazföldi hadseregének páncélos egységeit amortizálták ócskavassá – pillanatnyi hírértékük lett, de nem több. Szó sincs arról, hogy Magyarországot „cserbenhagyta volna a Nyugat” a forradalom napjaiban. A faképnél hagyás előzetes „viszonyt” feltételez. Budapestet viszont még csak kapcsolatfelvételre sem érdemesítették: nem volt hozzá érdekeltségen alapuló motiváció. Az Egyesült Államok újonnan kinevezett budapesti követe, Edward Wailes azt az utasítást kapta a State Department-től, hogy ne siessen megbízólevelét átadni, mert a Nagy Imre vezette magyar kormánynál „nincs sok keresnivalónk”. Magyarország a vizsgált korszakban Keletről és Nyugatról egyaránt elszigeteltségben volt és maradt. 

A Rákosi-korszak, illetve az 1956-os forradalom utóhatásai közül egy nemzetközi összefüggésre érdemes még kitérni. Utóbbinak bukása – pontosabban vérbe fojtása – ellenére volt egy közvetlen, pozitív hozadéka. A második világháború után nem volt ismeretlen a sztereotípiák között, hogy Magyarország – Szálasi végsőkig kitartást hirdető őrülete következtében is – „Hitler utolsó csatlósa” volt. Ezt a címkét idehaza a kommunista párt prominensei – leginkább Rákosi és Révai József – visszatérően sulykolták, alighanem a sanyargatás elfogadását, az önkény tűrését tudomásul vétető kollektív bűntudat gerjesztése-fenntartása céljából. 1956 őszének eseményei számottevően hozzájárultak ahhoz, hogy ez a stigma feledésbe merüljön. A korabeli nemzetközi közvélemény ettől kezdve már sokkal inkább a „szabadságharcos” jelzőt társította a magyarság fogalmához. A szimbolikus politika síkján ötvenhat forradalma „lemosta a gyalázatot”, amit a világháborús magyar szerepvállalás „rákent”. Ez az új szabadságharcos imázs, illetve a nyugati hatalmak „politikai lelkiismeretfurdalása” és az ezzel elegyedő társadalmi szolidaritás segítette hozzá a nagyszámú ’56-os emigráció tagjait, hogy – különösen a kezdeti években – érdemleges támogatást élveztek az újrakezdéshez, egzisztenciájuk külföldi megalapozásához.

Van olyan felfogás is, hogy ami 1956 őszén Magyarországon történt, az „szimbolikájában, heroizmusában, retorikájában, végletességében, idealizmusában és tisztaságában talán az utolsó 19. századi forradalom volt, […] 20. századi szereplőkkel.” A visszatekintő elemzések azt is számba veszik, hogy az 1956-os magyar forradalomnak – kül- és belpolitikai tekintetben egyaránt – milyen hosszabb távon is ható következményei voltak. A belpolitikában leginkább az, hogy a rendszer restaurálásában közreműködők is kénytelenek voltak elismerni, hogy a rendszer működtetésének – szélesebb társadalmi-politikai értelemben – mindenkor „ára van”. A társadalomnak a forradalom leveretése után is itthon maradt többsége pedig arra a következtetésre kellett jusson, hogy – tetszik, avagy sem – számot kell vetnie a restaurált államszocializmus tartós további regnálásával. Ehhez alkalmazkodva kell kinek-kinek egyéni életút-stratégiát választani, „berendezkedni”.

A Rákosi-korszak tevőleges közakarattal történt lezárása óta több mint fél évszázad telt el. A mi tájainkon mindenkor (ön)iróniával elegyített közgondolkodásbeli bon mot szerint nem tudhatjuk, hogy mit hoz a múlt. Egyelőre viszont úgy tűnik: Magyarország huszadik századi történelmében 1956 forradalma volt a legkiemelkedőbb kollektív nemzeti teljesítmény. Különösen a metaforikusan használt – ám mindenkor nagyhatalmi túlerővel nyomatékosított – három Trianonhoz képest. Közülük a Rákosi-korszak csak az egyike volt a társadalom szinte egészét érintő megpróbáltatásoknak. Ez a triász tette ki az ún. rövid huszadik század első felét. Együttesen is majdhogynem ugyanazon „jelenlévő társadalmat” sújtották, tizedelték. Megélni nehéz lehetett és hosszúnak tűnhetett, de könnyű utánaszámolni: az első Trianon és az ötvenhatos forradalom között eltelt 36 év alig több mint egy „krisztusi kor”. Bármily fragmentált, egymást opponáló rendszerekkel tarkított is a huszadik század magyar politikatörténete, társadalomtörténeti nézőpontból szinte egy generációnyi idő alatt érte a hon akkori polgárait a több – „kezdhetünk mindent elölről” – társadalmi traumával is járó rendszerátszabás.

* * *

Ajánlott irodalom

Borhi László: Magyarország a hidegháborúban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok között, 1945–1956. Corvina, Budapest, 2005

Gyarmati György: Demokráciából a diktatúrába. 1945-1956. (Magyarország története 20.) Kossuth Kiadó, 2010

Gyarmati György: A Rákosi-korszak. ÁBTL–Rubicon, Budapest, 2011

Janos, Andrew C.: Haladás, hanyatlás, hegemónia Kelet-Közép-Európában. Helikon Kiadó, Budapest, 2003 

Rainer M. János: Nagy Imre. Nagy Imre Alapítvány, Budapest, 2016 

Szakolczai Attila: Az 1956-os forradalom és szabadságharc. 1956-os Intézet, Budapest, 2001

Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Osiris, Budapest, 2001 

fShare

Tweet

...különös tekintettel az épített környezet alakulására

Írta: Pilkhoffer Mónika 

fShare

Tweet

Írta: Ripp Zoltán

fShare

Tweet

Írta: Vonyó József

Frissítve: 2019.05.17.

fShare

Tweet

Írta: Ö. Kovács József 

Frissítve: 2019.05.17.

Készült a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és az Árkádia folyóirat együttműködése keretében.

Ha társadalomtörténeti és azon belül is mennyiségi nézőpontból közelítjük meg a paraszti társadalom kérdéskörét, akkor könnyen belátható, hogy a teljes kollektivizálás befejezéséig (1961) − a családtagokkal és hozzátartozókkal együtt számolva − a legnagyobb tömbről, legalább a magyarországi népesség feléről van szó. Sorsfordulóik – a végrehajtási módok és hatások révén – a puszta agrártörténeten túl egyszerre vidék- és várostörténeti, össztársadalmi jelentőségűek. A téma súlyának megfelelő tárgyalása a tananyagszervezés alapvetően politikatörténeti logikájától eltérő szemléletet kíván. A tankönyvi szövegek olvasása közben azt érzékelhetjük, hogy az éppen kiragadott esetleírás nincs elhelyezve és értelmezve a tablóképen, egy struktúrában, egy folyamatban, egy tömeges cselekvéssorozatban, s az előbbiekre adott egyéni reakciók különbözőségében.

Melyek voltak azok a társadalom- és történelemformáló tényezők, amelyek a korabeli vidéki Magyarországon élők múltbeli tapasztalatait és jövőképét meghatározhatták? A kérdésre adott válasz megfogalmazásához egy olyan értelmezési keretet választottam, amely megítélésem szerint alkalmas a kortársakkal történtek életszerű ábrázolására és az összefüggések megmagyarázására. A legfontosabb történetkutatói feladatnak a „dolgok” néven nevezését tartom, úgy, hogy az megfeleljen a kortársi életvilágokban élők tapasztalatának, miközben megmagyarázzuk a történések összefüggéseit. A tanulmányom első részében az 1945. évi társadalomtörténeti események összefüggéseivel foglalkozom, majd ezt követően tárgyalom a kollektivizálás történetét.

Mindenekelőtt tisztáznunk kell a közelítésmód legfőbb kérdéseit és fogalmait, amelyek segítségével a helyükön kezelhetjük a sok esetben máig tisztázatlan, „sikeres” tabusításokat. Ez persze korántsem olyan egyszerű, hiszen többek között értékrendek, nézőpontok és léptékek különbözése is befolyásolja a válaszainkat. Különösen így van ez 1945 esetében, amely az intézményesült erőszak, az 1990 előtti emlékezetpolitika és az emlékezetekben elraktározott emóciók konfliktusa miatt szimbolikus jelentőségűvé vált.

Önálló fejtegetést igényelne, hogy idő- és térbeli változásaiban követhessük a „paraszti társadalom” fogalmának tartalmi jelentését. Ideáltipikus esetben az „igazi parasztnak” akkora mértékű saját földje volt, ami egy életképes, a családi önellátást jól biztosító gazdaságot és életmódot biztosított. A marxista alapeszmék értelmében a parasztok kistermelőként (tulajdonosként vagy bérlőként) a saját termelőeszközeik felett rendelkeznek, azonban az egyéni termelés jellege miatt nem képesek saját érdekeik megszervezésére. Ebből az alaphelyzetből kiindulva őket másoknak kell vezetniük. Sajátos egyházi beágyazottságuk révén is, és politikai szempontból is ambivalens volt a helyzetük, hiszen mint tulajdonosok a kapitalisták rokonai, másrészt mint dolgozók a munkásokhoz állnak közel. Erre alapozva azután a lenini értelmezésben az árutermelő parasztok már polgári és kapitalista, sőt kizsákmányolói vonásokat is felmutattak. Kollektivizálásuk a lenini-sztálini doktrínában ezért is tűnt elkerülhetetlennek. Ebben a modellben a parasztság mint meghódítandó egység, ellenség jelent meg.

A parasztság történetét vizsgálva sajátos módon és visszatérően félreértésekkel, torzító ábrázolásokkal, a kettős mércét is tükröző, nyilvánvalóan nem szakmai alapon álló megfogalmazásokkal találkozhatunk. Ezt a szempontot azért is tartom fontosnak, mert különösképpen a marxista-leninista programot felvállalók, és az akarva-akaratlanul azt követők gondolkodási horizontjában igen erős a szükségszerűség kategóriájához való ragaszkodás. Ez képezte az egész szocialista projekt központi elemét, ami átszőtte a viselkedési mintákat is. Marxtól Sztálinig, sőt a reprezentáns magyar kommunistákig lehetne idézni azokat a megnyilatkozásokat, amelyek egy sajátos kelet-európai „rendi norma” áthagyományozódásáról tanúskodnak, amelyben a paraszt mindenkor a társadalmi presztízsrangsor alján található, aki a vizionált bolsevik „fejlődés” útjából kiiktatható, vagy éppen verhető. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a kortársi szövegek mai olvasója óhatatlanul is csapdába esik, ha nem veszi tekintetbe, hogy az említett program is csak egy doktrína volt, amelyben sokszor inkább csak a sémák megszokásáról, nem pedig valamilyen szükségszerűségről volt szó. A marxista-leninista ideológiai alapozású szocialista projekt esetében is meg kell különböztetni az ideológiai álláspontokat, az intézményesülés formáit és a társadalmi gyakorlatot. Ezeknek a szinteknek az összemosása gyengíti a történeti ábrázolás érvényességét. Ennek a tanulmánynak a középpontjában a társadalmi gyakorlat vizsgálata áll.

Miért olyan fontos az előbb említettek megfogalmazása? Az egyik fő állításom az, hogy 1945 többszörös értelemben is olyan társadalomtörténeti esemény, amelyhez elsődleges előzményként a háború összes tényezője hozzátartozik. Miért volt a háború vége, az új idegen hatalom által felszabadulásnak beállított új megszállás megrázó, újabb traumatizálódásokat okozó eseménysorozat? Miért volt mindez tömeges tapasztalat, és végül miért vált hosszú távra meghatározó, struktúraváltoztató tényezővé? Ezen három kategória (megrázó, tömeges és hosszú távú hatású) mentén tárgyalom az 1945. évi földosztás és a kollektivizálás történetét.

A földelkobzás és a földosztás értelmezési kérdései

A földhasználat különösen a 20. században vált a szűk források elosztásának az alapproblémájává. Érdemes azt is megfontolni, hogy ideális esetben a földpolitika és a gazdasági fejlődés milyen módon kapcsolódik össze. A sajátos tapasztalat az, hogy a mezőgazdasági föld és földtulajdon rendszerint alárendeltje lett az éppen zajló strukturális változásoknak.

Az 1945. évi magyarországi „földreformrendelet” végrehajtásának, a társadalmi gyakorlatnak az átfogó alapkutatása máig nem készült el. A kérdéskör tárgyalását alapvetően továbbra is a politikai értékelések és a politikatörténet uralja. Más részdiszciplínák szempontjait is érvényesítve a történetkutatásban fel lehetne tárni, hogy a politikai mítoszképzés részét képező „földreform” korabeli tartalmi jelentése nem felel meg egy reform kritériumainak. Egy valódi reform a hosszú távú gazdasági-társadalmi hatásokra figyelő és a jogi normákat biztosító intézményesültséget feltételez. Maga a kifejezés a radikális politikai célt, a korábbi elitek és az egyházak gazdasági alapjuktól, egzisztenciájuktól való megfosztását, megroppantását, valamint intézményrendszerük társadalmi kiiktatását leplezte.

Az 1945-ös földosztás során családi munkaerőn alapuló kisparaszti mezőgazdaságot hoztak létre úgy, hogy azt nem követte agrárreform. A valóban radikálisan új helyzet azt eredményezte, hogy a törpebirtok átlagterülete 1,4-ről 5,3 kataszteri holdra (kh), a kisbirtokoké 7,2 kh-ról 11,6-ra növekedett. A kétmilliónyi magánbirtok közül csak 56 000 területe haladta meg a 25 kh-t, amely helyzet a későbbi „osztályharc” egyik hivatkozási alapjául szolgált. A földéhséget ekkor sem lehetett kielégíteni, amit az is mutat, hogy a 730 ezer földigénylő közül 660 ezer (90%) főt minősítettek igényjogosultnak. A házhely-igénylők (350 ezer fő) 57%-ának nem teljesítették a kérését, mivel ők kaptak földet. Az elkobzott 5,6 millió kh igen jelentős része nem került a gazdákhoz, hiszen a mennyiség 40,8%-a erdő, legelő, nádas és nem művelt föld volt, amit kisüzemi keretek között ekkor lényegében nem lehetett hasznosítani. A terület mindössze 58%-a került személyekhez, egyébként pedig a további ingatlanok zöme az állami döntéshozók kezére jutott.

A fentiek alapján megállapítható, hogy a falusi társadalom gazdaelitjét képező, később „kulákként” megbélyegzett, majd hivatalosan is „osztályellenségnek” számító gazdák sorsát már 1945-ben alapvetően érintették a földelvételek. Strukturális megközelítésben azt lehet mondani, hogy a földosztás után – a kisiparosokat, kereskedőket és fuvarosokat is idesorolva – részarányában egy 50%-os kistermelői társadalmi tömb jött létre. Az ő megélhetési lehetőségeik elvileg növekedtek, sőt politikai szempontból is támogatott kategóriába kerültek. Kelet-közép-európai összehasonlításban elmondható, hogy (a lengyel gyakorlathoz hasonlóan) a magyarországi földosztás volt a leginkább nagybirtokellenes. (Ennek hátteréhez hozzátartozik, hogy Kelet-Közép-Európa többi országában korábban voltak földosztások.) A nagybirtokok, a régi elit kiiktatása együtt járt a szegény- és nincstelen paraszti rétegek alapvetően politikai megfontolás alapján formált „támogatásával”.

A második világháború végén a kommunista projekt ideológiai alapvetéseire támaszkodó sztálini hatalomtechnikai eszközök legdöntőbb, az egész társadalmat radikálisan érintő eseménye a földelkobzás, majd a föld-osztás volt. A földkérdés a Magyar Kommunista Párt (MKP) számára nyilvánvalóan az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb hatalmi kérdés volt, tehát olyan eszköz, amellyel radikális társadalmi-hatalmi átrendezést vihettek véghez. Olyan társadalomtörténeti eseményről van szó, amely a kommunista párt hatalombirtoklásának alapfeltétele volt hosszú időre. A földreformrendelet kiadásának egyik oka az idegen, megszálló hadsereg politikai és hadvezetésének taktikai megfontolása volt. Ugyanakkor az ebből következő radikális változás, annak végrehajtása, társadalmi gyakorlata már más értelmezési lehetőséget és feladatot ad.

A moszkvai irányítással tevékenykedő MKP vezetésének a célja nyilvánvalóan az volt, hogy a politikai hatalom minél gyorsabb megszerzése érdekében kiiktassák, illetve ellenőrizzék a rivális ellenpolitikai bázist. A két ellenpolitikai bázis az egyéni agrárgazdaságok és a vidéki miliőket több szálon átszövő egyházközségek világa volt. Ha figyelmesen követjük az 1945. március 15-i földreformrendelet szövegét és a végrehajtás történéseit, akkor igazolható, hogy a „földreformnak” nevezett földelkobzás, földosztás valójában az egész társadalmat érintő olyan terv végrehajtása volt, amely a Vörös Hadsereg mindennapi jelenlétével együtt elegendő volt a kommunista párt diktatúrájának kialakításához. Továbbra is alapvető kérdés marad, hogy miként lehet földreformnak nevezni a néhány nap alatt, a frontharcok áprilisi befejezése előtt radikálisan végrehajtott tulajdoncserét. Mi volt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, így Magyarország sorsát is a kezükben tartó szovjet diktátorok célja a megszállt területen? Saját racionalitásuk szerint kézenfekvőnek tűnt az új politikai berendezkedést, a már elfoglalt kulcspozíciók (a nemzetgyűléstől a belügyminisztériumi, rendőrségi pozíciókon keresztül a földigénylő bizottságok kommunista hegemóniájáig) biztosítása mellett a gazdasági eszközök révén kialakítani. A „földreform” moszkvai kidolgozói a „szovjet jogot” is alapul vették, amelyből, az orosz joghagyomány miatt is, hiányoztak a római jog tulajdonra vonatkozó elemei. A kommunista doktrínát követő, Moszkva rezidenseiként működő Rákosiék a gazdasági diktatúrát a legszélesebb keretek között alkalmazták. A céljuk az volt, hogy az „új Magyarország” lakóinak anyagi léte elsősorban az általuk formált hatalmi struktúra szolgálatától vagy pedig az ahhoz való alkalmazkodás minőségétől függjön.

A földelkobzásokkal az úgynevezett „úri” birtokosok teljesen önkényes kategorizálása révén a magyarországi nemesi társadalmat, a polgárosodást szívósan szem előtt tartó középrétegeket, továbbá a maradék arisztokráciát és az egyházközségek minden települést érintő hálózatát alapjaiban rendítették meg. A polgári kori jogértelmezések szerint, kárpótlás nélkül, „tilos erőhatalommal, jogtalan vagyonelkobzás” ment végbe.

A moszkvai irányítással elindított földosztás a kommunista párthoz kötődő tömeglojalitás kikényszerítését, megteremtését is szolgálta. Dimitrov „viccelődése” szerint a szabad prédát, az ingatlanokat a helyi kommunisták most valóban feloszthatták, ahogyan ezt jól nyomon követhetjük az egyes lokális történésekben. Maga a kampány, a földterületek felosztása a „helyi erők” bevonásával a modern diktatúrák propagandájára jellemző társadalmiasítás volt. A társadalmiasítás azt jelenti, hogy egy sajátos társadalmi részvételre buzdították, kényszerítették a társadalom tagjait, amely érintettség nagyban hozzájárult az öntabusítás növeléséhez.

A súlyos történelmi örökségből fakadó földéhség, a birtoklási vágy kielégítése, a bosszú jelentős történelem- és társadalomformáló tényezővé vált ekkor is. Nyilvánvaló tömeges jogtalanságok, traumák, újabb konfliktusok keletkeztek, így például megemlíthető a kollektív módon fasisztának minősített svábok kitelepítése, és a házból, ingatlanból való kibillentés összevonása a földosztással, a „földreformrendelet” pontjainak negligálása, a különböző zsarolások. Mivel az említett történések a közvetlen testi cselekvéssel és a hétköznapi valósággal voltak összefüggésben, ezért azok jelentőségét a lokális életvilágokban kell értelmeznünk.

Kollektivizálás

A modern diktatúra kialakításának első lépéseit rendszerint a nyelvi térben teszik meg, amikor a szavakat nem eredeti jelentésüknek megfelelően kezdik el használni vagy a tartalmakat összekeverik. Az így alkalmazott „varázsszó” funkciója szerint nem viszonyokat ír le, hanem hatásokat idéz elő.

A kollektivizálás az egyéni paraszti magántulajdon erőszakos felszámolását jelenti, lényegében azt, hogy a földeket és az embereket egy-egy „kollektívába” összegyűjtik. A kommunista programban számos olyan kifejezést használnak, amelyek a történések valódi tartalmát leplezik. Ugyanilyen torzító módon alkalmazták a paraszti társadalom felszámolásának fedőkifejezéseként a „mezőgazdaság szocialista átszervezése”, vagy a „szövetkezetesítés” fogalmakat. Máig nyúlóan sokakat megtéveszt ez a szóhasználat. A „szövetkezetesítést” illetően hangsúlyozni kell, hogy más európai minták alapján a korábbi 19−20. századi magyarországi szövetkezetek elsősorban a magántulajdon védelme érdekében szerveződtek. A kommunista programban „szövetkezet” fedőnév alatt éppen a privátgazdaságokat számolták fel.

Hogy a magyarországi kollektivizálás lefutását értelmezni tudjuk, először is célszerű röviden összefoglalni azt, amit erről a modellről az azt exportáló Szovjetunióban történtek alapján tudni lehet. Lynne Viola szerint állami szempontból a kollektivizálás pürroszi győzelem volt, amely rendkívüli társadalmi árat követelt és rengeteg emberi tragédiával járt együtt. Ez az erőszakos állami beavatkozás szétdúlta a paraszti közösségeket, az addigi kultúrát és életmódot. A kollektivizálás folyamatában a kommunista párt által meghirdetett program egyúttal valódi polgárháborút is jelentett az állam és a parasztság, a város és a vidék között. A rombolásra építő kampány a parasztság belső gyarmatosítását célozta meg, hogy ezáltal hozzáférjen a szocialista projekt számára létfontosságú forrásokhoz (gabona, katona, munkaerő). Paraszti nézőpontból ez a folyamat a „világvégét” jelentette, ami ellen a legkülönbözőbb módon védekeztek (verbálisan, gyújtogatás, tettlegesség, lincselés, helyi hivatalnokok meggyilkolása).

Az iparosítás és a kollektivizálás olyan, egymással szorosan összetartozó állami politika volt, amelyben döntő tényezőnek számított a városi népesség – „osztályalapon” nyugvó adózással történő – ellátása, és egyúttal a magántulajdon felszámolása az agrárvilágban is.

Miért és hogyan volt a kollektivizálás mint társadalomtörténeti esemény megrázó, kollektív természetű és struktúraváltoztató? Miként igazolható, hogy a kollektivizálás az egész társadalmat érintette? Milyen egyéni és kollektív viselkedésformák figyelhetők meg a kollektivizálás folyamatában?

Jelenkori perspektívából a kollektivizálást célszerű egy szűkebb és egy tágabb jelentéstartalommal értelmezni. Az általában használt, első jelentésében az agrárvilágban végrehajtott pártállami beavatkozás révén az egyéni gazdaságok felszámolását és a közösnek gondolt üzemek kialakítását, a földek és tartozékok „összegyűjtését” (collectio) értjük alatta. Hiányérzetet kelt azonban az, hogy ebből a meghatározásból mintha kimaradnának az emberek, holott nélkülük nincs értelme a történetkutatásnak.

A kollektivizálási történeteink minden szereplője tisztában lehetett azzal, hogy a nagyüzemi gazdálkodást a kiszabott idő- és térbeli keretek között csak kényszerrel lehet elindítani. Ez az a közös pont, amelyhez való igazodás az utókorra maradt írásos és audiovizuális történeti forrásokban meghatározza, sajátos színlelésre késztetve konstruálja a beszédmódokat és viselkedésformákat.

Az 1948 őszétől elindított kollektivizálási kampány sajátos, csekély súlyú magyar kolhozokat hozott létre. A politikai hatalom a kollektivizálás első hullámától kezdve élt a megfélemlítés és a terror eszközeivel. Az ennek részét képező adópolitika, az adminisztratív és a fizikai erőszak révén szétzilált egyéni gazdaságok nagy részét 1949-től a tagosításnak nevezett eljárás kikényszerítésével lehetetlenítették el. A radikális állami beavatkozás következményeként lényegében megszűnt a földtulajdon biztonsága, beindult egy elvándorlásspirál, és állandósult a munkaerőhiány.

Az 1956 előtti „kolhoz modell” elsősorban egy kudarc importjának története, amely az erőforrások pazarlását, és semmiképpen sem a kollektív gazdálkodási formák képét mutatta.

Miként sikerült rábírni a parasztságot, az 1950-es, 1960-as évek fordulóján arra, hogy mégis feladja 1945-ben és 1956-ban megerősített önállóságát és megváljon az élete értelmének tekintett földjétől? Bár 1956 hatása, vereségtudata, a megtorlások következményei a kollektivizálás végrehajtásában meghatározóak voltak, mégis az állítható, hogy a gazdák többségét csak egy újabb, döntően 1959–1960-ban levezényelt koncentrált kampánnyal tudták beléptetni a kolhozokba. Az ezzel kapcsolatos agrártörténeti összefoglalók általában csak mellékesen említik a tsz-szervezés módját, az erőszak alkalmazásának jelenségét pedig alig tárgyalják. A történelmi szükségszerűség sémáját tükröző elbeszélések a tulajdonviszonyokat alapvetően átrendező kampányt utólag a „sikeres magyar modell” erősen mitizált leírásával igazolják, a doktrínát ismertetik és nem a társadalmi gyakorlatot. Ezzel a narratívával szemben a források jelentenek be vétót. A kortárs kontextust vizsgálva megállapítható, hogy a kampány során az 1950-es évektől némileg eltérő módon és színtereken, de továbbra is az egyéni és kollektív erőszakalkalmazás volt a gyakorlat. A kollektivizálás, a „szocialista bekerítés” terrorjának a visszatérő módszerei, formái 1) a verbális, pszichikai presszionálás, 2) az adminisztratív eszközök alkalmazása, 3) a fizikai erőszak, verés és kínzás voltak.

Mindezek együttes hatása máig tartó következményekkel járt:

– az egykori tömeges földínséget a földtől való szabadulás, az elöregedést fokozó elvándorlás spirálja váltotta fel,

– a magántulajdon köré hierarchikusan szerveződő falusi egzisztenciák felszámolása az egyházak társadalmi (és gazdasági) bázisát is tönkretette,

– a deviáns, önpusztító – tsz-pszichózissal jellemezhető – magatartásformák hosszú távon is meghatározták a magyar társadalom mentális állapotát.

Összegzés

A földek és az emberek kollektívákba kényszerítése a diktatúra legradikálisabb társadalmi operációja, ami egyben a kollektív erőszak-alkalmazás, az 1956 és 1990 közötti időszak egyik legtömegesebb, tabusított és figyelmen kívül hagyott történése. A kollektivizálás szervesen illeszkedik az agrárvilághoz, azonban azt a politikai diktatúra szocializmus projektje és a társadalmi gyakorlat össztársadalmi kérdéssé tette.

A kollektivizálás a végrehajtási módok és hatások révén egyszerre vidék- és várostörténeti jelenséggé vált. Ha nézőpontot és léptéket váltunk, a kollektivizáláson kívül alig találunk más, ennyire átfogó témakört, ami a szovjetizálási folyamat kelet-közép-európai jelenségeit egy új típusú beszédmódban értelmezheti. Kézenfekvő kiindulópontja lehet az új értelmezéseknek az a közös történelmi tényező, hogy a parasztság többsége egyértelműen nem akarta a „kolhozt”, ami mégis sajátos realitás lett. Másodsorban fontos a kollektivizálás újszerű megközelítése azért is, mert össztársadalmi hatásai miatt ezáltal kiemelhetjük az egyébként sokak számára érdektelennek tűnő puszta agrártörténet köréből, ahogyan ez már elég régen megtörtént a külföldi fogalom-, társadalom- és kultúrtörténeti kutatásokban. Harmadszor, a kollektivizálást célszerű olyan dinamikus folyamatként értelmezni, amely számos olyan összefüggést, jelenséget érint, lefed (például városi hatások, szegénység, proletarizálódás, vagy éppen vagyonosodás, lokális, regionális különbségek, társadalmi részvétel a rezsim felépítésében, alkalmazkodó ellenállás), amelyek tárgyalása szintén hiányterületnek számít a jelenkortörténeti kutatásokban.

* * *

Ajánlott irodalom

Ö. Kovács József: A paraszti társadalom felszámolása a kommunista diktatúrában. A vidéki Magyarország politikai társadalomtörténete 1945–1965. Korall, Budapest, 2012.

Kényszerkollektivizálás Magyarországon. A Rubicon című történelmi magazin 2018/9. száma

Sorsfordítás ’45–’62: http://sorsforditas45-62.hu/

Váltóállítás. Diktatúrák a vidéki Magyarországon a második világháború végén. Szerk. Csikós Gábor – Kiss Réka – Ö. Kovács József. MTA BTK–NEB, Budapest, 2017

fShare

Tweet

Írta: Slachta Krisztina

Frissítve: 2019.05.16

A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

A Kádár-korszak máig meghatározza generációk politikai, társadalmi, kulturális szocializációját, a jelenkori Magyarország önmagáról és a nyugati világról kialakított képét, vagyis meghatározza jelenkori közös, társadalmilag konstruált valóságunkat is. A korszak sokak képzetében – és a fiatalokban élő képről is ezt mondhatjuk – egy kissé ideologikus, propagandisztikus, mégis kedélyes, a hétvégi házak és a Trabantok, a majálisok és a táncdalfesztiválok között eltöltött időszakként él. A korabeli fényképek, ruhák és dalszövegek mai szemmel valóban mókásnak tűnhetnek, ezt a képet azonban főleg a korról a kilencvenes években készült filmek határozzák meg: a Csinibaba, a Zimmer Feri, a Moszkva tér. Mindezzel ellentétben állnak az 1956. novemberi és decemberi véres események és azok képi lenyomatai, majd az éveken át tartó megtorlás, a kivégzések, a börtönbüntetések időszaka, a határzár.

A korszakról szóló utólagos összegzések a Rákosi-korszakhoz képest kiegyensúlyozottabb, nyugalmasabb viszonyokat leginkább a „kádári alku” fogalmával magyarázzák. Ez a vélemény jelenik meg a „közmegegyezésre” utalva a rendszerváltást megelőző válságdiagnózisokban is. E szerint a „szűk levegőjű” 1950-es évek után, az 1956-ban néhány napra a hatalomból elzavart – a bukást és a társadalom tűréshatárát megtapasztalt – kommunista hatalmi elit Kádár János vezetésével ajánlatot tett az ország népének: ha elfogadjátok a kereteket (egypártrendszer, a Szovjetunió vezető szerepe, a kommunista ideológia elsőbbsége) és elfelejtitek azt, ami 1956-ban történt, akkor (cserébe) a továbbiakban nem kívánunk tőletek demonstratív azonosulást, nem avatkozunk be (erőszakkal) a privát életetekbe, és még az anyagi gyarapodásra is lehetőségetek lesz. És valóban, ha az 1970-es évekre tekintünk, igazolva láthatjuk ezt a narratívát. A korszak életszínvonal-politikája, társadalompolitikája sokak számára érzékelhető és korábban nem tapasztalt társadalmi felemelkedést, anyagi biztonságot jelentett, ami – különösen a rendszerváltáshoz társított (anyagi) várakozások kudarca miatt – az elmúlt három évtizedben vált a nosztalgikus emlékezet tárgyává. Kádár János tanult Rákosi bukásából és levonta a tapasztalatokat. Pragmatikus politikusként belátta, hogy rendszere (és személye) elfogadtatása-elfogadottsága nem a rendszer ideológiájával való azonosulás mértékétől függ, hanem a megítélést sokkal inkább az életszínvonal határozza meg.

Az „alku” kifejezés azonban egyenlő felek közötti megállapodást feltételez, így a „kádári alku” mint kulcsfogalom félreviszi az értelmezést. A magyar társadalom a forradalom leverését követő megtorlás időszakában nem volt alkupozícióban. Az elnyomó hatalom a brutális megtorlást és a diktatúra restaurálását követően(!) ajánlott modus vivendit, amivel a megnyomorított, megfélemlített és megfáradt magyar társadalom választási lehetőség híján élt, ahogy tudott. Tudomásul véve a változtathatatlant próbált élni úgy, ahogy lehetett. A kádári ajánlat társadalmi fogadtatása és az ebből levezetett „konszolidáció” ezért inkább a „diktatúra racionalizálásának” fogalmi kereteibe illeszthető. A politikai bénultság, a civil szféra elhallgattatása, a „Megáll az idő” érzete volt az ára a viszonylagos jólétnek, a „gulyáskommunizmus” és „fridzsiderszocializmus” kényelmének, aminek köszönhetően aztán Magyarország a „legvidámabb barakk” lehetett a keleti blokk országai között. A fokozatosan bevezetett kis kedvezmények, mint például az utazási engedmények a szabadság csalóka illúzióját keltették, miközben a magánszektor engedélyezése gazdasági szükségszerűséget takart. A valós fedezet nélküli jóléti intézkedések pedig még évtizedekkel később is megterhelték az államháztartást. A kommunista ideológia által vezérelt politikai diktatúra megvalósult gyakorlata függetlenül attól, hogy egyeseknek elnyomó hatalmat, másoknak pedig a felemelkedés lehetőségét jelentette, gazdasági szempontból még a KGST nagy közös belső piacának segítségével sem volt fenntartható.

A Kádár-korszak emlékezete ezért is kétpólusú: az egyik a negatívumokat emeli ki, a megtorlást, a szellemi élet elnyomását, az ügynököket, az ideológiát, a mindennapi propagandát, a kötelező felvonulásokat. A másik megítélés a biztonságra, a tervezhetőségre helyezi a hangsúlyt: lassan, de biztosan lehetett gyarapodni, volt munka, a „komfortos kalodában” otthonosan berendezkedhetett az egyén. A Kádár-korszak tanítását megkönnyíti ugyan a források sokfélesége és könnyű hozzáférhetősége, vagy akár az elérhető személyes emlékezet, azonban éppen ebben rejlik oktatásának nehézsége is: a kép nem egyszerűen fekete vagy fehér. Az évtizedeken át tartó – a politikai berendezkedés szempontjából például alig változó – rendszer megítélése, emlékezete és mérlege nem ilyen egyszerű.

A következőkben elsősorban a társadalmi csoportok helyzete, a hétköznapi élet, az életmód változásainak számbavételén keresztül árnyaljuk a Kádár-korszak ambivalens képét, melyhez például a lakótelepek sivársága, az aprófalvakat ellehetetlenítő településpolitika is hozzátartozik. A hétköznapi élet egyes területeinek tárgyalása előtt azonban meg kell ismerkednünk a korszak alapvető szervezőelveivel, melyek a politika és a társadalom közötti mezőt kitöltötték, és meghatározták – hatalom és egyén viszonya mellett – a társadalom belső struktúrájának átalakulását is.

A Kádár-korszak vizsgálatának, belső cezúráinak lehetséges szempontjai

A Kádár-korszak időbeli határai alapvetően politikai cezúrákhoz kötődnek. 1956 és 1989 ebből a szempontból nem szorulnak magyarázatra, részletesebb kifejtést igényel azonban a korszak hatása a társadalomra és az életmódra. Fontos szem előtt tartani, hogy bár a tananyagszervezés tankönyvi logikája ezt diktálja, a dátumhoz köthető politikatörténeti események általában nem esnek egybe a társadalomtörténeti korszakhatárokkal. A társadalmi mozgások és változások ettől eltérő dinamikájúak, nehezebben diagnosztizálhatók, folyamatai kevésbé köthetők egy-egy konkrét eseményhez vagy évszámhoz. Egy nagy társadalmi katasztrófa vagy egy történelmi sokk hatása vitathatatlan lehet, de a társadalom alapjaiban, mélységében még ekkor sem okoz azonnali strukturális változást.

Míg az ideológia, az egypártrendszer, a tervgazdálkodás, a redisztribúció magas foka, azaz a társadalmat szervező alapvető struktúrák vizsgálata alapján egységes rendszerről beszélhetünk, a hétköznapi élet története szempontjából a korszak fragmentáltabb képet mutat. Ennek alapján árnyalható az a kép, melyet akár a középiskolai tankönyvek, akár a korszakról szóló politikatörténeti munkák mutatnak. Feltárul a végletes megítélések között elhelyezkedő mező sokszínűsége, melynek minden egyes egyéni, személyes emlékezet egy-egy újabb árnyalatot ad.

Az 1960-as éveket gyakran nevezik „gulyáskommunizmusnak”, ami az életminőség javulásának kézzelfogható jeleire utal. Az évtized elején évtizedekkel korábban induló folyamatok zárultak le, illetve olyan változások kezdődtek, amelyek a Kádár-korszak társadalmának egészét alapvetően meghatározzák. Már közvetlenül 1956 után megindultak az életszínvonal javítását célzó intézkedések, ebből a szempontból 1961–1962 tekinthető fordulópontnak. Ebben az évben indult a 15 éves lakásépítési program, ami végre rendezni igyekezett a Rákosi-korszak erőltetett iparosítási politikája nyomán egyre súlyosbodó, lényegében katasztrofális lakáshelyzetet. 1962-ben az MSZMP VIII. kongresszusa kijelentette: „befejeztük a szocializmus alapjainak a lerakását”. Joggal, ugyanis az addig magánkézen maradt paraszti földtulajdon kollektivizálásával – hivatalosan a téeszesítés, a „mezőgazdaság szocialista átszervezése” második hullámának lezárulásával – az ország majdnem teljes lakossága közvetve vagy közvetlenül állami alkalmazottá lett, a diktatúra a gazdasági szféra után a teljes társadalmat is államosította.

Társadalmi átalakulás, társadalmi egyenlőtlenségek a szocialista társadalomban

A rendszer egyik alapellentmondása, hogy gazdasági fenntarthatósága, finanszírozhatósága érdekében szükséges volt „kvázi-piaci” elemek bevezetése, mint például a háztáji földek, tsz-melléküzemágak, GMK-k engedélyezése, később pedig a gazdasági reformok hol meginduló, hol ismét lefékezett sora. A teljes államosítás megvalósulásával párhuzamosan azonnal újra megjelent a magánszektor, a gazdaság fenntartható működése érdekében szükség volt az egyéni érdekeltség felélesztésére. Ilyen elem volt a háztájik mellett a maszek üzletek, butikok engedélyezése, vagy a hivatalosan csak bérelhető ún. vendéglátóipari egységek esete. Az egyéni és családi önkizsákmányoláson alapuló szocialista magánszektor intézményesített módon pótolta a hiánygazdaság állandósuló lyukait, a piaci elemek beépítése révén vált élhetővé, életképessé az államosított népgazdaság. Az 1980-as évekre pedig egyre fontosabb lett az információkhoz való hozzájutás: a redisztribúció központjaihoz, az információs pontokhoz való közelség, az oda vezető kapcsolati háló egyre értékesebbé vált, sőt a társadalmi struktúrában elfoglalt egyéni pozíciót is egyre inkább ez határozta meg.

Ez az ún. „második gazdaság” lett az „életszínvonal-politika” egyik legfontosabb  anyagi feltétele. Mindez azonban nagymértékű önkizsákmányolással járt: vidéken a háztájiban, városokban a másodállásokban, vagy maszek „kisvállalkozásban” dolgoztak az emberek, legtöbbször a főállású munkahelyük mellett. A lakosság jelentős részének alig maradt ideje élvezni a mégoly korlátozott fogyasztási vagy utazási lehetőségeket, voltak, akik évtizedekig nem mentek szabadságra, a napi televíziózáson kívül pedig semmilyen szabadidős tevékenységre sem jutott idő. 

A paraszti társadalom romjain új tendenciák érvényesültek a „vidéken” is. A háztáji gazdaságok engedélyezésével, valamint az ún. részes művelési rendszer és a munkaegység alapján történő kifizetés bevezetésével érdekeltté tették a parasztságot a közös termelésben, a közös föld megművelésében is. Ennek egyik legfontosabb következménye a városi lakosság élelmiszer-ellátásának, valamint a mezőgazdasági munkából élők anyagi helyzetének javulása. Megindult az ún. kapun belüli urbanizáció, vagyis a városi fogyasztási minták elterjedése nyomán a tartós fogyasztási cikkek vásárlása, a régi házak felújítása, fürdőszobák kiépítése. Ez a kettős rendszer tette lehetővé a paraszti polgárosodás megszakítottsága után a vidéki társadalom, az egykori önálló parasztság gyarapodását, egyfajta szocialista paraszti polgárosulást, miközben a falvakban élők több mint fele valójában elsődlegesen városi gyári munkásként dolgozott, és ingázott az elsődleges ipari és a család mezőgazdasági munkahelye, vagyis a háztáji között. A korszak ambivalens jellegét erősíti, hogy mindeközben megállíthatatlanul zajlott a vidéki népesség elvándorlása, elöregedése, az aprófalvak elnéptelenedése.

A hetvenes éveket már a megtorpanás jellemzi, ez azonban ekkor még kevéssé volt érzékelhető a hétköznapokban. Az 1965 és 1975 közötti évtized a legfontosabb a korszak pozitív társadalmi tapasztalatai szempontjából, egyre többen kapnak lakást, építkeznek, utaznak külföldre, vagy legalább szakszervezeti beutalóval a Balatonhoz. Egyre többen jutnak autóhoz, általánossá válnak olyan tartós fogyasztási cikkek, mint a televízió, a mosógép, a hűtőszekrény, ez fejeződik ki az évtized gyakran használt elnevezésében is: „fridzsiderszocializmus”.

 A korszakot meghatározó szocialista ideológia szerint a társadalomban nem lehettek munkanélküliek, nem, vagy csak kismértékű magántulajdon létezett, így ebből következik, hogy elvileg nem létezhettek társadalmi különbségek sem, szélsőséges jövedelmi viszonyok pedig végképp nem fordulhattak elő. Az 1970-es évek folyamán újjáéledő szociológiai kutatások azonban ennek éppen az ellenkezőjét bizonyították. A hivatalos statisztikai adatok elemzése során nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszer a valóságban nem tudta megszüntetni a társadalmi egyenlőtlenségeket, hosszú távon konzerválta, sőt, több területen tovább fokozta azokat.

A 1980-as évek gyors meggazdagodási lehetőségei az állami szektor tehetetlenségén, alacsony hatásfokú termelékenységén, a piaci viszonyokra való lassú reagálásán, a döntési pozícióban lévő bürokraták korrumpálhatóságán alapultak. A magánszféra gyakorlatilag átszivattyúzta az állami szektorból az újító szellemű, tehetségesebb alkalmazottakat, sőt, a lassan csordogáló hasznot megsokszorozva, a kiskapukat kihasználva, az állami hiánnyal és veszteséggel nem törődve alapozta meg saját gazdasági tőkéjét. Különösen sikeresek voltak ebből a szempontból a hírközlési és informatikai vállalkozások, ahol elsődleges fontosságú a szakmai újításokra való reagálás, a saját innováció. Gyors meggazdagodási lehetőségeket jelentett a vendéglátás, az idegenforgalom, a zöldség-gyümölcs kiskereskedelem és az autókereskedés, ahol egy-két év alatt mesés vagyonokat lehetett összegyűjteni. Nem elhanyagolható tény azonban, hogy ezekhez a sikerekhez jelentős egzisztenciális kockázat vállalására és megfeszített, az állami szektorétól gyökeresen eltérő, önkizsákmányoláson alapuló munkavégzésre volt szükség. A túlterheltség és az anyagi perspektívákra beszűkülő jövőkép kísérőjelenségeként értelmezhető a devianciák magas aránya, a népbetegségként is definiálható alkoholizmus, a magas mortalitás, a világon legmagasabb öngyilkossági arányok.

Települések helyzete, a szocialista lakáspolitika

A szocialista településfejlesztést a részletekbe menő központi szabályozás jellemezte. A döntések a helyi természeti és társadalmi sajátosságok ismerete és figyelembevétele nélkül születtek, azokat az ország egész területére egységesen alkalmazták. Legtöbbször a megyei szintű döntések meghozatalánál sem a helyi adottságok figyelembevétele volt az elsődleges, hanem az egyes települések vagy ágazati vezetők érdekérvényesítő képessége, kapcsolati tőkéje volt döntő. A központilag tervezett és irányított intézkedések a települések egyre magasabb fokú központosítására irányultak, ezért gyakran okozott feszültséget a településfejlesztés különböző szintjei és a gazdasági ágak különböző érdekei közötti ellentét. A területi politika elvei – az elvek szintjén – legfőképpen a területi egyenlőtlenségek mérséklésére törekedtek, a gyakorlat azonban nem ezt mutatta.

A központosítási törekvést tükrözi a települések funkciók alapján történő kategorizálása is, amely a település különböző funkcióinak (lakó- és munkahely, központi funkciók) merev szétválasztásán alapult, így az egyes elemeket ágazati-gazdaságtani kérdésekként kezelték. Az egyes települések infrastrukturális fejlesztéseit, intézményeik bezárását vagy létesítését kizárólag a lakosság száma, a többi hasonló funkciójú intézménytől való távolsága határozta meg, a döntések nem vették figyelembe a helyi igényeket, sajátosságokat. Az aprófalvak helyzetét is tovább súlyosbította az OTK (Országos Területfejlesztési Koncepció) elfogadása 1971-ben, ami lényegében csak a városok fejlesztését irányozta elő, és a „kiemelt funkció nélküli település” fogalom bevezetésével rengeteg aprófalvat (a településállomány kb. 80%-át!) zárt ki a minimális anyagi támogatás köréből.

   Az ország iparosítását az 1950-es években a falusi népesség munkaerejének felhasználásával valósították meg, az aktív falusi népesség a városokba, ipari centrumokba kényszerült vándorolni. A második világháború utáni katasztrofális lakáshelyzetet csak tovább rontotta az erőltetett iparosítás nyomán a városokba áramló vidéki lakosság elhelyezésének gondja, a lakásépítések azonban megmaradtak a háborús károk rekonstrukciójának, az újjáépítésnek a szintjén. A lakáskörülmények javítása az ipar és az azt kiszolgáló infrastruktúra fejlesztése mögött kapott csak helyet, 1953-ig gyakorlatilag nem történtek célzott intézkedések ezen a területen. Az 1956 utáni kádári politika, az életszínvonal, a közérzet javításának legfontosabb és talán legsikeresebbnek nevezhető része volt a lakáspolitikai koncepció kidolgozása, illetve megvalósítása.

Az 1961-es 15 éves lakásépítési program az évtizedek óta felhalmozódott problémák felszámolását tűzte ki elsődleges célként, eredményeképpen ugrásszerűen nőtt a lakások száma. Egy évtized alatt, 1960 és 1970 között 370 ezer lakás épült fel, ami ugyan elmarad az 1961-es programban vállaltaktól, de mégis látványos javulást jelentett. Az új lakások komfortfokozata is folyamatosan emelkedett, a cél az volt, hogy már eleve megfeleljenek a magas szintű, modern igényeknek, fél- vagy összkomforttal épüljenek.

A program szerint a lakások, lakótelepek tervezése során figyelembe kellett venni a lakosság hagyományos szokásait, ám a minimális méretű konyhák, a szekrény méretű spájzok ennek éppen ellenkezőjét példázzák. A lakások szinte kivétel nélkül csak a nukleáris, maximum 4 fős, vagyis kétgyermekes családok számára készültek, lehetetlenné téve több generáció együttélését, vagy nagyobb családok életét. A beépített konyhabútorokkal, szekrényekkel, műanyag ajtókkal épülő házgyári lakások a gyakorlatban is megtestesítették a társadalom felé közvetített elvárást: a homogenizálódást, a beolvadást a tömegbe. Az új lakásokba csak a bútorboltok egyforma kínálatában kapható „modern”, és akkoriban divatos elemes bútorok passzoltak, melyek szűkös választéka csak tovább fokozta az egyformaságot. Az egyre nyilvánvalóbb társadalmi egyenlőtlenségek ellenére egy többemeletes panelházban nivellálódnak a különbségek, ugyanolyan lakásban él – elvileg – a munkás, a beosztott és az osztályvezető, vagy az iskolaigazgató. A panellakások gyorsan vesztettek vonzerejükből, elköltözni azonban csak azok tudtak, akiknek kapcsolati tőkéjük vagy – jellemzően a második gazdaságból származó – anyagi lehetőségeik ezt megengedték.

A megépülő lakások többsége elsősorban a kiemelt ipari központoknak számító nagyvárosokban, illetve a fővárosban volt, míg a vidéki kisvárosok, falvak lakói továbbra is csak saját erejükre számíthattak. Ennek ellenére a vidék képe is gyökeresen átalakult, a kockaházak korszaka ez: a hagyományos, táji jellegzetességeket megjelenítő építkezési stílusok és módszerek helyét az egész országra jellemző egyforma sátortetős kockaházak vették át. Azonban a falvak általános képe, például a szilárd burkolatú utak aránya, az iskolák, boltok felszereltsége legtöbbször nem követte ezt a fejlődést, így megindult a fiatalabb generációk folyamatos elvándorlása, melyre a korszak településpolitikája is ráerősített.

Szocialista fogyasztói társadalom?

A felhalmozott jövedelmeknek köszönhetően a háztartásokba kerülő új berendezések, a lakásviszonyok megváltozásával párhuzamosan gyökeresen átalakították a mindennapi életet, különösen a nők hétköznapjait, akik egyre nagyobb arányban álltak munkába a kétkeresős családmodell nyomán. Elterjedt a hűtőszekrény, aminek köszönhetően nem kellett minden nap friss ebédet vagy vacsorát főzni, elterjedt a mosógép, ami az egyik legnehezebb házimunkát váltotta ki, az új lakótelepi lakásokban a központi fűtés, a vezetékes víz és meleg víz, a könnyen és gyorsan takarítható lakások nők ezreinek könnyítették meg a munkába állást. Ennek ellenére a korszakban a nők számára kettős terhet jelentett a felülről irányított, kikényszerített emancipáció: egyszerre kellett megfelelniük a munkahelyükön és a családban is, ahol ekkor még nem alakultak át a hagyományos férfi és női szerepek.

Az egész társadalom életét megváltoztatta a rádió, majd pedig a televízió megjelenése, később elterjedése és általánossá válása. A Magyar Televízió az 1957. május 1-jei közvetítés után 1958-ban kezdte meg rendszeres adását. Eleinte gyakran a szomszédoknál gyűltek össze az emberek egy-egy esti műsor megnézéséhez, azonban miután az 1970-es évektől szinte minden háztartásban elterjedtek a készülékek, egyre inkább az individualizációt fokozták. A televízió egyik legsikeresebb műsora az 1966-tól évente megrendezett Táncdalfesztivál volt, mely legendás zenészek pályáját indította el.

Az ötvenes évek elejétől kezdve a központosított divatirányítás vezetésével egy, a szocialista társadalom különböző igényeinek megfelelő, nivelláló és homogenizáló jellegű öltözködéskultúrát kellett szolgálnia a ruhaiparnak is, mindezt a tervezéstől a gyártásig ívelő tervutasításos rendszerben hajtották végre, hasonlóan a gazdaság összes többi területéhez. A divattervezés ezekben az országokban nem művészeti vagy gazdasági kérdés volt, hanem legalább ennyire politikai kérdés is maradt. Kétséges viszont, hogy egyáltalán beszélhetünk-e divatról a tervgazdálkodásban, ahol nem a változó trendek és igények, nem a kereslet, hanem alapvetően a központi irányítás szándéka határozza meg a kínálatot. A hiánygazdaság réseit a maszekok, varrónők, kötősök, butikosok töltötték ki, illetve virágzott a nyugati utakról becsempészett divatos ruhák illegális kereskedelme is az ismerősök között, vagy akár a munkahelyeken.

1956-ot követően gyökeresen megváltozott az idegenforgalommal kapcsolatos szemléletmód is, nem csak a „régi-új” pártvezetés, hanem a különböző intézmények országos és helyi szervei, még az állambiztonság, a határőrizet és a rendvédelem részéről is. Az életszínvonal folyamatos javításának politikájához jelentős gazdasági hátteret jelentett az idegenforgalomból származó valutabevételek növelésének lehetősége. A háztájik, majd a maszekok és a tsz-melléküzemágak engedélyezése az 1960-as évek folyamán biztosították azt a többi szocialista országhoz képest nyugatiasabb, jobb minőségű ellátást, ami a nyugati turisták ízlésének és elvárásainak megfelelt, a többi szocialista országból érkezőket pedig elkápráztatta.

A második gazdaság és a háztáji gazdaságok révén az idegenforgalom jelentős – és ekkor még biztos –mellékjövedelmet jelentett a lakosságnak is. Nem kellett feltétlenül maszekolásba fogni, elég volt csak a fán termő barackot kitenni a ház elé, vagy kiadni az utcafronton lévő szobákat, vagy a kertet sátorhelynek. A Balaton környéki idegenforgalmi fejlesztések, üdülők, vendéglátó-ipari egységek, üzletsorok megépítése pedig a helyi magyar lakosság életszínvonalát, illetve a Balatonra érkező magyar és külföldi nyaralók üdülésének minőségét egyaránt javították. A személygépkocsik terjedésével gyökeresen megváltozott a szabadidő-felhasználás, a nyaralás. A fokozatosan enyhülő utazási szabályozások mellett egyre többen utaztak, nem csak belföldön, hanem külföldre, nyugati országokba is.

Hivatalos és nem hivatalos ifjúsági kultúra

A szocialista országokban az ötvenes években a hivatalos ifjúságpolitika nem terjedt túl a szocialista társadalom számára szükséges „utánpótlás-nevelésen”. A különböző ifjúsági szervezetek nem nyújtottak kielégítő lehetőségeket a kulturális, szabadidős tevékenységek terén. Ezt az űrt nem volt nehéz kitöltenie a Nyugaton is minden társadalmi konvenciót elsöprő rock and rollnak. A nyugat-európai tendenciákkal párhuzamosan, minden korlátozó kísérlet ellenére nagyon rövid időn belül megjelentek a különféle zenei szubkultúrák a szocialista országokban is. A szocialista vezetés minden szinten és minden területen elkésett: csak a nyugati zenére, ruhákra, szabadidő-eltöltési formákra való reakcióként születtek meg azok a tervek, jelentések, végrehajtási utasítások, amelyek a fiataloknak „értelmes”, a „szocializmust építő generációhoz méltó” divatot, zenét, sztárokat és programokat kínáltak.

Magyarországon az ifjúságpolitika tekintetében is meghatározó szerepe volt 1956-nak: a forradalomban részt vevő fiatalok, illetve fiatalkorúak magas aránya, a „pesti srácok” miatt az ifjúság kérdése a többi országhoz képest is nagyobb figyelmet kapott. Az ’56 utáni megtorlás során esetükben jellemzően kriminalizálták, köztörvényes ügyekké alakították a forradalmi részvételt, elkallódott gyerekek devianciájának állították be, akiket az ellenséges propaganda könnyen megtéveszthetett. Az állam az egész korszakban különösen veszélyesnek tartotta a szubkultúrákhoz tartozó fiatalokat, mert a hatalom képviselői szerint a nyugati rádióadókat hallgatva, „szennyirodalmat” olvasva és a nyugati divatot majmolva fogékonyak lettek az „imperialista propagandára,” azt a többi fiatal körében tovább terjeszthették, csempészek, munkakerülők, majd pedig disszidálók válhattak belőlük.

A hatalom újjászerveződése során 1957-ben újjáalakult a párt ifjúsági szervezete is. Megalakult a KISZ (Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség), és az Úttörőszervezet minden szintjén is újjá kellett alakulnia minden egységnek, biztosítva ezzel a megbízható vezetők részvételét. A KISZ-tagokból szervezett Ifjú Gárda a rendőri szervek segítőjeként, saját egyenruhában felügyelte a különböző rendezvényeket, igazoltathatta a résztvevőket. 1972-től rendezték meg a Forradalmi Ifjúsági Napokat, ami a tavaszi ünnepeket fűzte sorba: március 15. és március 21. (a Tanácsköztársaság kikiáltása) után április 4. (a „Felszabadulás” ünnepe) képezte az ünnepségsorozatok csúcspontját. Március 15-ét a „feudális uralkodó elit, a kizsákmányolás elleni népfelkelésként” értelmezték, ami bizonyítja „a magyar nép szabadságszeretetét és a szocialista eszmék gyökereinek kezdetét, és amely fejlődés az április 4-i felszabadulás után a társadalom szocialista átalakításában teljesedett ki”. A fiatalok tavaszi energiáit levezetni hivatott rendezvénysorozatokat a május 1-jei felvonulások zárták.

A beat-korszak a hatvanas években bontakozott ki Nyugaton és a fokozatos enyhülésnek köszönhetően Magyarországon is egyre több zenekar alakulhatott, és egyre szélesebb közönséghez juthatott el zenéjük. A beatnik zenei világa volt a leginkább politikai tartalommal telített, ezért a hatóságok részéről Nyugaton főleg emiatt, és nem az utcai randalírozás miatt voltak kitéve zaklatásoknak – viszont a szocialista országokban éppen ezek a politikai követelések bizonytalanították el a hatalom képviselőit, hiszen a nyugati fiatalok alapvetően baloldali eszméket tűztek tiltakozó zászlóikra. A vietnámi háború elleni tiltakozások, az elnyomott népek, a feketék felszabadító mozgalmai gyakran szerepeltek az országos sajtóban is, a szocialista államok gyakran tetszelegtek a nők jogainak védelmezőiként, a felülről irányított, kikényszerített emancipációt sikerként kommunikálták. A diákok egyetemi önrendelkezésért, az idősebb generációk ellen szervezett tüntetéseit azonban már a keleti blokk országai is veszélyes tendenciaként kezelték.

Egy diktatórikus politikai berendezkedés nem tűri a felülről diktált normáktól való eltérést, és ez az öltözködésre is igaz. Különösen a szocialista blokk országaiban, ahol a „divatot” is államilag akarták meghatározni. Az 1968-as diáklázadásokban kicsúcsosodó nyugati ifjúsági „kulturális forradalomhoz” kötődő jellegzetes viselet azonban a szocialista országokban is jelen volt: a színes, harsány, nagymintás ingek és ruhák, farmer, bőrkabátok, miniszoknya, a népviselet elemei, a „mindegy-csak-feltűnő-legyen” alapelve Kelet-Európában is meghódította a tömegeket.

A keleti blokkhoz tartozó országokban először a hatvanas évek második felében ismerték el legfelsőbb szinten a fiatalok igényét egy saját öltözködési stílus megteremtésére, és adtak utasítást a divatintézeteknek a megvalósításra. Még ekkor sem nézték jó szemmel a farmer és a hosszú haj viselését, az állam a divatban is a számára kívánatos „kollektivizálást” támogatta: a tervek szintjén és politikai, gazdasági döntéseivel is. Kelet-Európában a hozzáférés szűkössége csak fokozta a megszerzett darabok értékét, annak tulajdonosa szinte átlényegült egy-egy eredeti nyugati farmer viselésétől. A fiatalokat öltözködésük miatt a legkülönfélébb retorziók érhették: rendszeres igazoltatásoknak, akár kihallgatásoknak voltak kitéve, munkahelyükön, szabadidejükben folyamatos megfigyelés alatt állhattak. A fiatalok szubkultúráinak fontos eleme a társadalmi és privát tér használata, a banda találkozóhelyei, a koncertek helyszínei. A bandák, az ún. galerik alapvetően az utcán, köztereken, parkokban gyűltek össze, ellenük jól szervezett, megtervezett akciókban lépett fel a rendőrség, az állampárt ifjúsági szervezeteinek tagjai, a KISZ, az Ifjú Gárda, az ifjúságvédelem és az állambiztonság.

Kitekintés: a Kádár-korszak öröksége

A rendszerváltás a társadalom jelentős részének addigi pozícióit megrendítette, a gazdasági átalakulás, a privatizáció lehetőségeivel leginkább azok tudtak élni, akik már a rendszerváltást megelőző években felhalmozott kapcsolati tőkéjüket, információikat és tudásukat az új viszonyok között is alkalmazni, transzformálni tudták. Az új gazdasági viszonyokhoz való alkalmazkodás azok számára ment a legkönnyebben, akik már az 1980-as évek folyamán is ismerték, illetve működtették a kvázi-piacirendszert, például kisvállalkozások, vállalatok, állami gazdaságok vezetői, vagy pénzügyi szakemberek voltak.

A rendszerváltás vesztesei pedig elsősorban nem a politikai apparátus tagjai, de még csak nem is a bürokráciában, a nagy újraelosztó rendszerekben dolgozó, jellemzően irodai vagy szellemi munkát végzők, hanem azok a munkások, akiknek az ipar strukturális átalakulása nyomán nemcsak a munkahelye szűnt meg, de addig végzett (szak)munkájukra sem volt többé szükség. Az ő helyzetüket a legtöbb esetben a korkedvezményes nyugdíj vagy a rokkantosítás oldotta meg, ami azonban több évtizedes, máig ható problémát okoz a társadalmi ellátórendszereknek. Az átalakulás vesztesei továbbá azok a társadalmi csoportok, amelyek mindig is a szegénységi küszöb közelében, a család, vagyis a társadalom eltartottjaiként éltek, azaz gyerekek, idősek, háztartásbeli nők. A legnehezebben kezelhető problémát azon csoportok jelentik, akik semmilyen területen nem tudtak bekapcsolódni az új társadalmi-gazdasági rendszerbe, és az élet minden szférájában a perifériára szorultak, gyermekeik révén pedig generációkon át is újratermelődnek a társadalmi egyenlőtlenségek.

A Kádár-korszak mentális következményeire e tanulmányban nem szándékunk kitérni. A közösség egymásra torlódó, ki-nem-beszélt kollektív traumái a mai társadalmi folyamatokat is több szempontból meghatározzák. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a rendszerváltás társadalmi megítélése – számos pozitív hozadéka ellenére is – a megtagadni kívánt Kádár-korszak emlékezetéhez hasonlatos.

Ajánlott irodalom

A „hatvanas évek” Magyarországon. Szerk. Rainer M. János. 1956-os Intézet, Budapest, 2004

Horváth Sándor: Kádár gyermekei. Ifjúsági lázadás a hatvanas években. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2009

Majtényi György: K-Vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2009

Mindennapok Rákosi és Kádár korában. Szerk. Horváth Sándor. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2008

Rainer M. János: Bevezetés a kádárizmusba. 1956-os Intézet–L’Harmattan, Budapest, 2011

Öltöztessük fel az országot! Divat és öltözködés a szocializmusban. Szerk. Simonovics Ildikó – Valuch Tibor. Argumentum–Budapesti Történeti Múzeum–1956-os Intézet, Budapest, 2009

Tóth Eszter Zsófia: Kádár lányai. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2010

Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában. Corvina, Budapest, 2006

Valuch Tibor: A lódentől a miniszoknyáig. Corvina, Budapest, 2004

Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Osiris, Budapest, 2000

Valuch Tibor: Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből a második világháborútól az ezredfordulóig. Napvilág, Budapest, 2013

Valuch Tibor: A jelenkori magyar társadalom. Osiris, Budapest, 2015

fShare

Tweet